Ismét fellángolt a vita, s úgy néz ki, a kinyomtatott lapok megtalálták a bűvös magyarázatot, amin lassan egy évtizede gondolkodtak: a hírgyűjtő szájtokhoz "vándorol" a nyomtatott médiából elvándorolt bevétel: olvasóban és készpénzben mérve. Az Újságok Világszervezete (WAN) most arra szeretné kényszeríteni a Google-t és a Yahoo-t hogy fizessen az "átlopott" tartalomért.

Ők kompenzációnak hívják, pedig korántsem erről van szó. Itt ugye az újságok vezetői azt állítják, hogy az általuk megtermelt, interneten ingyenesen elérhetővé tett hír másnak - értsd Google-nak - termeli a profitot. Ez csak részben igaz. Mert például azzal, hogy az XY napilap online kiadásának hírei és cikkei megjelennek a Google-on, az XY-nak is jól jön. Hiszen a Google nagy mennyiségben szállítja vissza az internetezőket a hírforráshoz. Ami azon az oldalon is bevételt generál.

Másrészről pedig amiről itt szó van, az adott tartalmak rövid idézése, forrásmegjelöléssel és visszalinkkel. Ez pedig egy olyan forma, ami mindenki számára elfogadható(nak kellene lennie). Az adott print média online kiadása megkapja a maga olvasottságát, plusz népszerűsítik tartalmát. Persze a másik oldalon a híraggregátor - például a Google - is szépen keres az egészen.

Kanyarodjunk vissza az alapkérdéshez: kinek a tulajdona a hír? Nyilván a kérdés bonyolult, de annyit már láthatunk, hogy a hírügynökségi jelentésekből származó hírek nem egyediek. Sőt, ugyanazt a hírt igazából sok hírforrásból megtudhatjuk. A másik, amivel nem számol a WAN, hogy az interneten a hírforgalmat nem lehet megregulázni, de mégcsak vámolni sem.

Mert ha kitiltjuk a Yahoo-ról és a Google-ról a print lapok online kiadásainak híreit, akkor is: 1. marad egy csomó egyéb hírforrás, 2. a civil újságírás, vagyis nagyrészt a blogok úgyis le fogják szállítani ezeket a híreket. Tételünk tehát röviden így szól: híreket az interneten letiltani, megvámolni nem lehet. Mert az online hír akkor is megtalálja magának a megjelenési formáit, ha éppen az újságok ezt nem akarják. (Vigyázó szemeiteket a Digg-re vessétek.)

Vegyük figyelembe azt is, hogy ha egyszer a New York Times nem engedi a Google-nak, hogy linkeljen ingyen a tartalmaira, akkor majd jön valamelyik megyei online kiadvány és majd ő leszállítja a Google-nak a vonatkozó híreket. Akár olyan formában is, hogy szemlézi a New York Times kiemelten fontos anyagait. Mert ne feledjük: a kicsik a híraggregátor szájtokban mindig az olvasottság emelkedését fogják látni. Nézzük csak meg a Hírkeresőt: a nagy magyar online médiumok utálják, a kicsit viszont a Hírkeresőn generálódó olvasótáborból profitálnak.

Másik fontos megállapításunk: az internetre terelődött hírfogyasztást nem lehet visszakonvertálni napilapolvasássá. Aki ebbe nem tud beletörődni, arra nehéz és reménytelen évek várnak. A kinyomtatott hírek és cikkek többé nincsenek versenyben. Túl drágák, túl lassan és nem "igény szerint" jönnek, körülményes a beszerzésük, már a megjelenés pillanatában elavulnak. Ez akkor sem fog változni, ha a Google-Yahoo birodalom véletlenül összeomlana.