1996. "Az összlétszám meghaladja az ideális kétszázezer főt."
1997. "Az óbudai lakosok esti nyugalmát zavaró hangos zene miatt Tarlós István polgármester cselekedni kényszerül."
1998. "A cudar fiatalok felborítanak valakit a vécével együtt."
1999. "Állítólag valaki banánhéjból, filctollal karszalagot hamisított magának."

Kattintgatok az Indexen, a Sziget-történelemben. Haladunk vissza az időben, mikor még jó volt a Sziget. Mikor még nem szorult ki mindenki, aki ott akart lenni, s mikor még nem az zökkentett ki egy koncert mámorából, hogy jólszituált menedzserek frissen vásárolt enerdzsi farmerben és kúl vagyok-pólóban fotózzák a félmilliós mobiltelefonjaikkal a felső-középosztályból egy percre kiszakadó, földön hempergő pszeudopánkokat. Részemről a Sziget-történelemnek három szakasza van. A 94-95-ös évek, majd később, a nagy szerelemmel átitatott 96-98-as időszak, és a napijegyezéses korszak nyitánya: valamikor a 2000-es évek elején.

Persze, nincs mit azon sírni, hogy tizenizé év alatt én is, meg a körülöttem lévők is változtak eleget, akárcsak a Sziget. Meg nyilván minden emlékkép valójában önbecsapás. Az idealizált múlt, amikor még nem a francia és német középosztály csemetéi vélt konzumerigényeinek kielégítéséről szólt (900 forintos "dán hotdog" és a bándzsidzsámping generáció), amikor még nem voltak sátrak a kisszínpadok felett, amikor bazmeg egyszerűen jó volt ott lenni. Kurvára olyan volt, mintha jó lenne. Ja, és persze akkor nyilván az volt az alap, hogy ez így lesz majd minden évben. Hogy a történelem lezárult, nincs változás, nincs torzulás. Jövőre ugyanitt, ugyanezzel a sátorral, ugyenezzel a szerelemmel.

A jelzett 1996-98-as időszakban éreztem a legrövidebbnek a Sziget egy hetét. Valahogy folyamatos menetelésben voltunk. Mindig történt valami, és hétvége magasságában már tudat alatt mindenki visszaszámolt. Már csak 54 óra... már csak tizenkettő... Emlékezzünk csak. Mobiltelefon nem volt. Még a találkahelyek éveiben jártunk, mikor egy sör valahogy mindenkivel lecsúszott, és fél-egy óra várakozás bármikor belefért.

Hogy jutottunk el odáig, hogy szinte minden kikopott a Szigetből, amiért szerethető volt? Főként mintha a közönség cserélődött volna. Nem tudom, biztos annyira nem volt érdekes senkinek ez az egész. Beletörődtünk abba, hogy az "élet megy tovább" és kurvára nem rajtunk múlik, hogy mi lesz jövőre és azután. Ja, lehet hogy nem is rólunk szólt, csak jó volt elhinni egy-két évig.

Tegnap idén már másodjára voltam a Szigeten: tökéletesen ufónak éreztem magam. Mintha a tavalyi kihagyott év óta vezényszóra cserélődött volna ki a közönség. Nem az ismerős arcokat hiányolom, hanem a többieket, akiket sosem ismertem, de valahogy mindig mintha ott lettek volna a főutakon, a színpadoknál, a padoknál, a füvön, a parton, a bódé oldalánál ücsörögve. Olyanok voltak mint én vagy azok, akiket ismerek. Nem leszek ennél is patetikusabb, mindenesetre rossz volt tegnap ugyanott lenni.

Kibaszottul nehéz volt egy pillanatra felfogni, hogy azok az évek végérvényesen és kibaszottul sunyin véget értek. Van még egy-két fotó valahol. Majd előkeresem, hogy biccenthessek, mint egy reklámfilmben a hülye köcsög: azok voltak ám... Nyálas, undorító és álságos dolog az emlékezés... Mi az evolúciós hozadéka? Persze hogy semmi. Csak azért vagyunk képesek emlékezni, hogy sose érezzük otthon magunkat ebben a kibaszott világban. Hogy mindennel, ami épp most van, csak a baj legyen.
Hallgass.

(fotók: index)