Az iraki háborúban az a legszörnyűbb, hogy még mindig tart. Ez nem csak az
áldozatok számának növekedése és a szenvedés elhúzódása miatt szörnyű.
Szörnyű azért is, mert az embereket egyáltalán nem érdekli már, hogy ma is robbantottak,
haltak meg emberek a nagy semmiért. Hozzászoktunk, hogy naponta
többször csepegnek a hírek a Tigris és az Eufrátesz vidékéről. Hírek, melyek már csak azokat az amerikai családokat izgatják fel, akiknek gyermekei ott harcolnak, a távoli Irakban. Nem, mégsincs ebben semmi meglepő. Mármint a háború megszokásában. Igazából nem az az érdekes, ha meghal egy ember, hanem az, hogy hányan halnak meg ott - nap nap után. Ha Irakban minden 24 órában meghal egy-két, sok tucat ember (katonák, civilek, lázadók), az a 600. nap után nem hír. Vagy ha mégis, akkor senki nem olvassa. Érdektelen.
Az iraki háború egy távoli ország - és egy másik - saját borzalma. Nagy szerepe van a személyes hangvételnek az ilyen helyzetekről való tudósításokban. Erre jók a háborús blogok. Itten van mindjárt az egyik legjobb. Chris Albritton (régen újságíró, ma blogger) legutóbbi bejegyzésében egy kedves mosolyú ismerőséről, Marláról szól, aki Irakban az áldozatok hozzátartozóin próbált segíteni. Elsöpörte egy bombatámadás. 28 évet élt.
