Nézem a tévében az utolsó interjút Eörsi Istvánnal. Rá sem lehet ismerni. Lefogyott, Leukémia kisasszony egyre kevésbé látszott kegyelmet adni. Ő maga sem bízott felépülésében. Mocskos rák, lassan, kínzóan emészti fel a testet.

Elmondása szerint nemigen volt beteg hetvenvalahány évig. Csak most. Utoljára. Az igazi tragédia az, hogy már betegsége idején végig kellett néznie saját fia halálát. Ahogy gyilkol a daganat. Öli az ember húsát, és nem érdekli, hogy az ember élni akar. Nagyon.

Te és én is befejezzük egyszer. Most még minden könnyednek tűnik. Szórakozunk itt bejegyzésekben, a barátaink között, az ebédlőben, az utcán, a mindennapi tevés-vevés közben. Úgy teszünk, mintha minden örökké így maradna. Menekülünk az örömbe, némelyek gyereket vállalnak, mások sokat utaznak, megint mások csak nem gondolnak "rossz dolgokra". Dehogynem. Az Örök Élet fontos és szükséges álom. Főleg amíg az ember egészséges, és nem kell levonulnia. Kényszerűségből.