Az előző bejegyzésről nem a hülye járások minisztériuma, hanem a régi kazetták jutottak eszembe. Agyonmásolva, szétszakadva, celluxszal gyógyítva feküdtek a házibuliban. Már nem is volt házibuli, csak páran maradtunk. Hajnalodott, táncoltunk a magnó előtt, recsegett a parketta, nagyjából semmi nem érdekelt, csak ő, meg hogy sose legyen vége. Se annak a napnak, se az előzőeknek. Ha lehetne, akkor mind együtt létezzen, ne kelljen feladni, elhagyni, elfelejteni. Kávét ittunk, és maradt még valami keksz, eltörtük mindet, egyenként... nem tudtuk, hogy nincs tovább: jó volt. Egészen hosszú pillanatokból állt az a pár óra.