Szerdán Japán ENSZ-nagykövete rémülettel az arcán beszélt az észak-koreai rakétakísérletekre adandó diplomáciai válaszokról a CNN-en. A japánok érthető okokból összerezzennek, ha kiejtik azt a szót, hogy nukleáris. Hát még ha nagy hatótávolságú rakéták is szerepelnek a mondatban. Ráadásul egy szomszédos ország az alany.

Majd jött az amerikai nagykövet (határozott és rezzenéstelen arc), és végül a CNN riportere kérdezett egy amerikai diplomatát arról, hogy meddig lehet még pöcsölni ezekkel a diplomáciai erőfeszítések nevű gumicsonttal. 

A phenjani Kedves Vezér persze nem kommentál, csak tesztel. Sőt, további teszteket akar. Vajon minek? Hogy felbőszítse az amerikaiakat, hogy csendes szövetségeseit, a kínai és orosz kormányokat kellemetlen helyzetbe hozza az ENSZ-ben és úgy egyébként, a diplomácia minden területén?

Észak-Korea elsősorban  kuriozitás. Az élő sztálinizmus, egy zárvány, ami mindnekit nagyon izgat, merthogy nagyon zárt és titokzatos világ, amúgy meg politikai vezetése agresszív, így nyilván nem olyan valószínűtlen, hogy amerikai katonák kattintgatják hamarosan a gépeiket ott, ahol a világ legszerencsésebb webdizájnere járt nem is olyan rég.

Diktatúrákban persze a fokozott katonai hepciáskodás általában annak a jele, hogy már megint nem sikerül kaját adni az embereknek. Ki tudja, lehet, hogy Kim Dzsongil rossz helyen szocializálódott, és így tud csak segítséget kérni: gyertek, és hozzatok sok food aid-et. Sztálin nem szólt, hogy a Nagy Fordulatba belehalhatunk...