Annyira gyorsan változik az amerikai showbiz, meg úgy egyébként a világ is, valamint az ember emlékképei annyira idomulnak a jelen élményeihez, hogy kissé idegenkedünk, mikor régi fotók, filmek kerülnek elő. "Jé, én nem is ilyenre emlékeztem."

Nem, ilyenkor nem a tárgyi tévedések szokták a legnagyobb traumát okozni. Azt lehet magyarázni az "elfelejtettem" válaszreakcióval, hanem hogy az egész valahogy nem így élt az emlékeinkben. Mintha maibb, modernebb lett volna, gyorsabb, pörgősebb vágóképekkel, olyan szín- és kamerahasználattal, amik ma is vannak. Igen, szóval a múltat a jelen benyomásaival vegyíti a képzelet.

Hirtelen felindulásból kezdtük el megint nézni a Northern Exposure ("Miért éppen Alaszka?") című sorozatot. Ami ugye valamikor a kilencvenes évek legelején indult odaát, és nem sokkal később nálunk is futott egy ideig. Aztán ismétlések jöttek.

Mindegy, a lényeg, hogy anno kurva jót szórakoztunk rajta. Egészen jó az alapsztori (a New York-i orvos az alaszkai porfészekben kényszerül élni), és az egész picit szürreális világ tele van olyan szkeccsekkel, amik anno nagyon eredetinek, viccesnek hatottak.

Nyilván ez az emlékkép volt az, ami rávett bennünket arra, hogy ismét végignézzük az első évadot. A szembesülés azonban (lásd a fenti okokat) részben traumatikus. Néha már fájóan belassul a sorozat, nem köti le vegyiértékeink felét sem, nem ülnek valahogy a poénok. A színészek is néha mintha ki-kizökkennének a szerepből. És a legnagyobb baj: mintha a forgatókönyv messze nem lenne olyan jól megírva. Kapkodás van a különböző jelenetek közt, sok az elvarratlan beszélgetés, a fölösleges vágókép vagy mellébeszélés.

Ezzel együtt kiválóan hozta bennünk vissza a sok évvel ezelőtti világot. És az összes kiábrándultságunk elillant a második epizódra, mikorra mi is belassultunk a korai kilencvenes évek életritmusára, sorozatfelfogására. Déjà vu és lótuszülés Alaszkában.