Annyiban
mindenképpen egyetértünk Tóta W. megállapításaival, hogy a franciák
elsősorban a Raffarin-kormányról mondtak véleményt az uniós
alkotmányról szóló szavazáson. Noha én azért nem látom annyira borúsan
a helyzetet, mint a jelzett szerző: sok francia tudja - legalább címszavakban
-, hogy miről szól az alkotmánytervezet. (Azért nem mindig
Magyarországból kell kiindulni.) Amúgy meg a magyar uniós szavazáson is a fél ország legalább a kormányról mondott ítéletet, hiába vonatkozott a kérdés hazánk uniós csatlakozására. Nyilván ezek az emberek úgy gondolták, hogy nagy szarban lesz a szoci kormány, ha kevés lesz az igenek aránya, és így jól megmutatjuk nekik. (Ugye 45 százalék körül volt a részvételi arány.)
Közben pedig a történelemkönyvek lapjaira írtuk be magunkat egy mondat erejéig: a felnőtt magyarok felének 80 százaléka szeretne az EU-ban élni. Egy sor említés sem lesz arról, hogy a másik fele nyilván utálta a Medgyessy-kormányt vagy az EU-t vagy leszarja, és ezért gondolta úgy, hogy bölcs antidemokrataként nem megy el szavazni. Azon demokraták, akik nemmel szavaztak, más tésztát képeznek.
A francia népszavazás kapcsán mindenképpen meg kell vizsgálni, hogy a nemet mondók pontosan mire is mondtak nemet. Ez ma a legfontosabb európai ügy. Mellesleg egy másik unióban, amit Egyesült Államoknak hívnak, megint kuncogtak egy jót az iszonyatosan egységesülni akaró Európán, mely azért lesz örök második (vagy harmadik), mert tagállamai képtelenek együtt szeretni a főníciai hercegnőt. Ki tudja, lehet hogy ebben is van valami pozitív.
Európának nem ellenségre, hanem a tagállamok közti párbeszédre és összetartozás-élményre van szüksége. Lessük csak el, hogyan működik a szövetségi és helyi politika a tengerentúlon. Tanulságos. Mindehhez persze egy uniós alkotmányra lenne szükség, legelébb.
