Az elmúlt hetekben a podcasting-jelenség bevizsgálásával töltöttem szabad másodperceimet. Mielőtt valaki megkérdezi, hogy mi az a podcasting... A podcasting olyan, mint a tévénél a ShowView: nem jó semmire, de ha elméletileg nézzük, rohadt hasznosnak is tűnhet.

És ezzel így vagyunk még akkor is, amikor kipróbáljuk. Podcastinghoz általában két dolog nagyon kell: podcast (letöltésre váró hangfájl; geneológiailag: pod+broadcasting) és mp3-lejátszó. Mondjuk iPod alatt az egész úgy néz ki, hogy rákeresel az adott digitális rádióadás, hangfájl xml-jére, majd azt megeteted az iTunesszal, és végül: napi rendszerességgel rákötöd az ipododat a számítógépre. Ha jók a beállítások, akkor a podcastok rápotyognak az mp3-lejátszóra, automatikusan.

Nos, hogy ne csak az elméleten köszörüljünk, íme a majom (a példa): belecsaptam a lecsóba és érdekesnek tűnő rádióadásokra kötöttem rá magam. Azaz, felszippantottam podcastjaikat lejátszómba. Elsődleges, másodlagos és utólagos tapasztalat: podcastokat ma olyan emberek csinálnak (és itt csak a profikról beszélek), akiknek nincs ismerősük a Tilos Rádióban, szeretik a hangjukat vagy a nőjük/pasijuk cédéit, illetőleg annyira újságírók akarnak lenni, hogy az már embertelenül szívszaggató.

A podcasting részemről bekerült a betamax-dat-minidisc serpenyőbe. Süssük őket jó sokáig, majd ha már agyonégtek, tegyük közszemlére őket. Hadd lássa mindenki: vannak brilliáns ötletek, melyek oly annyira használhatatlanok is tudnak lenni, hogy attól elered az eső.

És hogy ne csak csúf dolgokról írjunk: a podcasting értelme az lenne, ha jó rádióadásoknak lenne saját podcastjuk. De nincsen. Miért nincs? Én például követelném, innen is, hangosan, hogy Bosi Tune-in-jának LEGYEN podcastja. Nem felejteném el meghallgatni. Big up!