A rendező igyekszik a legkülönfélébb embereket megszólaltatni. Hallhatjuk, amint a Lidón nyilatkozik a szexualitásról, a nők jogairól Oriana Fallacci vagy éppen Alberto Moravia, Adele Cambria és Ungaretti, majd a következő képsorok már egy palermói nyomornegyedben forognak. Egyszer a bolognai egyetem előtt halljuk a szexről beszélni az egyetemistákat, másszor pedig a déli parasztok mesélnek saját és közösségük szexuális szokásairól és a szerelemről.
Pasolini a legkényesebb és a legelmélyültebb kérdéseket feszegeti interjúalanyainál. És sokszor olyan válaszokat adnak a midennapok emberei, mely egy rövidebb filozófiai disszertáció témája is lehetne. Valahogy mintha abban a korban nagyobb meggyőződéssel, összefüggéseiben gondolták volna az emberek, amit kimondtak. És itt nem értelmiségiekről beszélünk.
Az egyik legpikírtebb kérdéskör a homoszexualitást tárgyalja, mely az erősen vallásos embereknél már majdnem kiüti a biztosítékot. Aztán mégsem. Megosztják a kamerával gondolataikat erről is. (A pikírtség oka, hogy köztudottan maga Pasolini is meleg volt. Meg még sok egyéb is...)
A rendező többször is megjegyzi, hogy túlságosan zárkózottak az olaszok, ha a szexualitásról kérdezik őket. Kicsit viccesen hangzik mindez innen 2005-ből, mert véleményünk szerint a filmben megszólaló emberek sokkal nyíltabban és nyitottabban beszélnek a tabutémákról, mint mondjuk a ma Magyarországán egy városi fiatal.
Kicsit az is benne van a filmben, hogy a hatvanas években nyitottabbak, közlékenyebbek és öntudatosabbak az emberek. A mai neokon korban egyszerűen képtelenség lenne megcsinálni egy ilyen szemérmetlenül őszinteségre törekvő, tabukat feszegető dokumentumfilmet.
A film nem csak arra jó, hogy megismerjük a negyven évvel ezelőtti olaszországi viszonyokat, hanem hogy bepillantást nyerhessünk az akkori olasz társadalom tagoltságába, a mindennapokat bemutató képsorok segítségével. Kiváló film, és biztosak vagyunk benne, hogy a mai magyar néző számára meglepő és érdekfeszítő doku. Aki nem látta, kutasson utána.