Amikor az emberek közös célért küzdenek, világosak az élérni vágyott célok, s hogy ki, miben járul ehhez hozzá, általában a legkevésbé jellemző rájuk, hogy személyeskedők, kicsinyes érzelmi megfontolások vezetik őket. Ha elvégzendő feladatról, munkáról beszélünk, mindig jó, ha nem keverjük azt érzelmekkel.

Get things done, mondja az angol, főként az amerikai. A célorientáltság, a feladatmegoldásra való fokuszálás eredményezi rendszerint a sikereket. Onnan lehet tudni, hogy egy feladat elvégzésének csökken a sikerességi faktora, hogy a kommunikációban egyre nagyobb számban jelennek meg a hangulati, érzelmi elemek. A focicsapat tagjai már nem a gólszerzés mikéntjén gondolkodnak, egyre inkább elfelejtik az eredeti célt, amiért a pályára léptek, egyre kevésbé keresik a kooperáció lehetőségeit. Nem a racionalitás, a kalkulálás, a célorientáltság, hanem az egyéni forrófejűség vezeti őket. Elkezdik egymás közt keresni az ellenséget, azt aki kevésbé játszik jól, aki - gondolják ők ekkor - a siker elérésének egyetlen gátja, akit rejtett gonosz szándékok vezérelnek. Különben miért haragudnék rá?

Kezd személyes szintre terelődni a kommunikáció. Ki mondta, miért mondta, hogyan mondta. Miért úgy csinálja, miért nem érti meg, hányszor kell még elmondani... Miért nem mondta, hogy "kérem szépen", miért haragszik rám, hogy nem passzol, satöbbi. Nem képes kialakulni az a feladatvégzési nyelv, az a kommunikációs tér, melyben mindenki érti, hogy ki mit és miért mond a másiknak. Nem azért figyelmezteti a csapattársát, hogy húzodjon hátrébb, mert "ki akarja oktatni", "meg akarja bántani", "jobban tudja nála", hanem azért, mert más perspektívából nézve a játékteret, így tűnik számára hatékonyabbnak a... siker elérése.

Minél összetettebb a feladatvégzés, minél nehezebb elérni egy adott célt, annál nagyobb értéke van annak, ha a csapat tagjai képesek újra és újra a célra, és a cél eléréséhez szükséges saját feladataik gyors és hatékony megoldására törekedni. Ezek az élethelyzetek gyakran kívülről meglehetősen hidegnek, robotszerűnek, mechanisztikusnak tűnnek. (A résztvevők nem így látják: a feladatmegoldás csak akkor fárasztó, ha a körülmények azt irreálisan nehézzé teszik.) Egy feladat elvégzése tehát csak akkor lenne sikeres ha robotszerűen, mechanikusan, érzelemmentesen fokuszálunk a célra?

Ha a kooperáció szempontjából nézzük, akkor a válasz, igen. De természetesen semmilyen feladatvégzésnek nincs értelme, ha magunkban nem tisztázzuk, hogy miért érdemes nekünk egyáltalán mindebben részt venni. Kell, hogy erős egyéni ambícióink, érzelmi azonosulásunk, elvi egyetértésben legyünk (világos és vállalható legyen a stratégia, és az ebből következő taktika). És végső soron, legbelül élet-halál kérdésként - de legalábbis meghatározóan fontosnak - éljük meg a cél elérését. Ez az a lelki állapot, mely a siker elérésekor eufórikus érzetet kelt az emberben, s arra sarkallja, hogy legközelebb is összefogjon másokkal, hogy együtt nagyobb sikereket érjen el, mint egymaga arra bármikor is képes lehetne.

Focizni nehéz.