Arra gondolunk, hogy a Fehér Ház belső körös munkatársának lenni, speciális környezet. A szerepek bár adottak, mindenkinek megvan a feladata, a munka specialitásából adódóan sok aprómunkát is ezeknek a vezetőknek kell elvégezniük.
Egyszerűen azért, mert annyira bizlamas dolgokról van szó, amiket nem lehet alsóbb szintekre kiosztani. A chief-of-staff-nak kell utánanéznie adatoknak, neki kell szöszmötölni a bizalmas dokumentumokkal. Nem adhatja ki alsóbb szintekre ezeket a munkákat.
Mindez pedig érdekes helyzetet teremt: a belső körös csapat tagjaitól összetettebb, koncentráltabb munkát igényel. Nagyon sok az átfedés: gyakran megtörténik, hogy egy adott munkafolyamat részkérdéseiben egymás főnökeivé válnak a belső kör tagjai: az egyik kérdésben az egyik a kompetens a döntésben, a másik kérdésben a másik.
Ugye normál esetben az autoritás, vagyis a tekintély adja meg a döntések súlyát, legitimitását. Van a felettes, akinek döntő a szava, nem illik vitatkozni vele, hogy úgy mondjuk: kikényszerítő erejű a megoldási javaslata. (John Locke is sokat foglalkozott ezzel a problémakörrel. Igen, az általa fontosnak tartott értelem és tolerancia nélkül nem létezne konszenzusos döntés.) A tekintélyelv bár mélyen beépül kultúránkba, speciális esetekben ettől el kell tekintenünk. Ha Locke-ot követjük, azt mondhatjuk: ez csak az értelem (érvelés) és tolerancia (konszenzuskeresés) előfeltételeivel lehetséges.
De akkor mi legitimálja a döntést, ha nem a tekintély? Ha a felek elkötelezettek, mind ugyanazt akarják, jól végezni a munkát (a West Wing esetében: szolgálni az elnököt, sikerre vinni a Bartlet-adminisztrációt), érthetők és világosak a kompetenciák, megbíznak egymás hozzáértésében a felek, akkor a munkavégzés működhet a tekintélyelv nélkül is.
Ehhez persze magas fokú intelligencia, belátás, a személyes kicsinyességeken való felülemelkedés szükséges. Utóbbi márcsak azért is fontos, mert ha mindenki egyenrangú, és csak bizonyos esetekben van felettesi helyzetben, nincs fix alá-fölérendeltségi viszony, akkor fokozottan fontos, hogy a felek megbízzanak egymásban, elfogadják egymás hozzáértését, megbízzanak döntéseikben akkor is, ha nem teljesen értenek vele egyet.
Egyes konszenzusos döntéshozatali elméletek kiemelik, hogy a konszenzuskeresés folyamatában szerencsés, ha a felek nevét nem is rögzítik, csak az érveket és véleményeket. Merthogy nem az a fontos, hogy ki mondta (tekintély), hanem hogy mit mondott (érvelés). Az érvet nem az azt megfogalmazó személy, hanem a létező probléma idézi elő. A probléma létezése miatt lehetséges egyáltalán az érvelés. Ha valami nem problematikus, érvek sem hangozhatnak el. Ha valami problematikus, érveknek is el kell hangzaniuk.
A West Wing belső körös csapata sokat vitatkozik, ám mivel naponta fontos döntések sorozatát kell meghozniuk, a rendszer csak úgy működhet, ha naponta többször is konszenzusra jutnak az aktuális kérdésekben.
Igen, a konszenzuskeresés és a konszenzusra törekvés ellentéte a tekintélyelvű döntéshozatalnak. A konszenzus ugyanis nem az, amikor ráerőszakolom a véleményem másokra, hanem amikor olyan döntésre jutunk, ami mindenki számára világosan és egyértelűen alkalmas arra, hogy a célt el is érjük. (Előfeltétel: a cél többféleképpen is elérhető lenne.) Ez pedig csak úgy lehetséges, ha magukra az érvekre és a lehetséges megoldásokra koncentrálunk. Megbízunk a másik jó szándékában, és az érvek összecsapását sosem próbáljuk meg személyes szintre terelni. Ebben az esetben ugyanis elveszítjük a célt, és a konszenzuskeresés autoritási harccá alakul, mely a tekintélyelv felé vezeti a feleket. Ez pedig gátolni fogja a jövőbeli gyors, nagy számú döntési helyzetben magát a döntéshozatalt.A tekintélyelvű döntéshozatalnak és a konszenzusos döntéshozatalnak is megvan a maga helye és ideje. Akkor vagyunk szerencsés helyzetben, ha felismerjük, hogy aktuálisan melyikkel állunk szemben.
(A fenti ábrán két kritikus mozzanatot fedezhetünk fel: a Concerns Raised - Discussion, valamint a Concerns Raised - Stand Aside folyamatokat. Az első esetben nagy erő és lélekjelenlétre van szükség, hogy belássuk, alapjaiban kell újragondolnunk a javasolt megoldást. A második esetben pedig azt kell elfogadnunk, hogy a felmerült aggályok nem fontosak a konszenzusos döntés eléréséhez. Mindkét folyamat kritikus, mert ezekben a helyzetekben kell hitet tennünk amellett, hogy a konszenzusban hiszünk, s nem kívánjuk tekintélyelv alapon továbblendíteni a döntéshozatal folyamatát.)
