A West Wing nem azért érdekes sorozat, mert bepillantást enged egy olyan világba, aminek belső működéséről inkább csak feltételezéseink és előítéleteink vannak, hanem azért, mert például jól mutatja be egy sajátos munkakörnyezet működését.
Arra gondolunk, hogy a Fehér Ház belső körös munkatársának lenni, speciális környezet. A szerepek bár adottak, mindenkinek megvan a feladata, a munka specialitásából adódóan sok aprómunkát is ezeknek a vezetőknek kell elvégezniük.
Egyszerűen azért, mert annyira bizlamas dolgokról van szó, amiket nem lehet alsóbb szintekre kiosztani. A chief-of-staff-nak kell utánanéznie adatoknak, neki kell szöszmötölni a bizalmas dokumentumokkal. Nem adhatja ki alsóbb szintekre ezeket a munkákat.
Mindez pedig érdekes helyzetet teremt: a belső körös csapat tagjaitól összetettebb, koncentráltabb munkát igényel. Nagyon sok az átfedés: gyakran megtörténik, hogy egy adott munkafolyamat részkérdéseiben egymás főnökeivé válnak a belső kör tagjai: az egyik kérdésben az egyik a kompetens a döntésben, a másik kérdésben a másik.
Ugye normál esetben az autoritás, vagyis a tekintély adja meg a döntések súlyát, legitimitását. Van a felettes, akinek döntő a szava, nem illik vitatkozni vele, hogy úgy mondjuk: kikényszerítő erejű a megoldási javaslata. (John Locke is sokat foglalkozott ezzel a problémakörrel. Igen, az általa fontosnak tartott értelem és tolerancia nélkül nem létezne konszenzusos döntés.) A tekintélyelv bár mélyen beépül kultúránkba, speciális esetekben ettől el kell tekintenünk. Ha Locke-ot követjük, azt mondhatjuk: ez csak az értelem (érvelés) és tolerancia (konszenzuskeresés) előfeltételeivel lehetséges.
De akkor mi legitimálja a döntést, ha nem a tekintély? Ha a felek elkötelezettek, mind ugyanazt akarják, jól végezni a munkát (a West Wing esetében: szolgálni az elnököt, sikerre vinni a Bartlet-adminisztrációt), érthetők és világosak a kompetenciák, megbíznak egymás hozzáértésében a felek, akkor a munkavégzés működhet a tekintélyelv nélkül is.
Ehhez persze magas fokú intelligencia, belátás, a személyes kicsinyességeken való felülemelkedés szükséges. Utóbbi márcsak azért is fontos, mert ha mindenki egyenrangú, és csak bizonyos esetekben van felettesi helyzetben, nincs fix alá-fölérendeltségi viszony, akkor fokozottan fontos, hogy a felek megbízzanak egymásban, elfogadják egymás hozzáértését, megbízzanak döntéseikben akkor is, ha nem teljesen értenek vele egyet.
Egyes konszenzusos döntéshozatali elméletek kiemelik, hogy a konszenzuskeresés folyamatában szerencsés, ha a felek nevét nem is rögzítik, csak az érveket és véleményeket. Merthogy nem az a fontos, hogy ki mondta (tekintély), hanem hogy mit mondott (érvelés). Az érvet nem az azt megfogalmazó személy, hanem a létező probléma idézi elő. A probléma létezése miatt lehetséges egyáltalán az érvelés. Ha valami nem problematikus, érvek sem hangozhatnak el. Ha valami problematikus, érveknek is el kell hangzaniuk.
A West Wing belső körös csapata sokat vitatkozik, ám mivel naponta fontos döntések sorozatát kell meghozniuk, a rendszer csak úgy működhet, ha naponta többször is konszenzusra jutnak az aktuális kérdésekben.
Igen, a konszenzuskeresés és a konszenzusra törekvés ellentéte a tekintélyelvű döntéshozatalnak. A konszenzus ugyanis nem az, amikor ráerőszakolom a véleményem másokra, hanem amikor olyan döntésre jutunk, ami mindenki számára világosan és egyértelűen alkalmas arra, hogy a célt el is érjük. (Előfeltétel: a cél többféleképpen is elérhető lenne.) Ez pedig csak úgy lehetséges, ha magukra az érvekre és a lehetséges megoldásokra koncentrálunk. Megbízunk a másik jó szándékában, és az érvek összecsapását sosem próbáljuk meg személyes szintre terelni. Ebben az esetben ugyanis elveszítjük a célt, és a konszenzuskeresés autoritási harccá alakul, mely a tekintélyelv felé vezeti a feleket. Ez pedig gátolni fogja a jövőbeli gyors, nagy számú döntési helyzetben magát a döntéshozatalt.
A tekintélyelvű döntéshozatalnak és a konszenzusos döntéshozatalnak is megvan a maga helye és ideje. Akkor vagyunk szerencsés helyzetben, ha felismerjük, hogy aktuálisan melyikkel állunk szemben.
(A fenti ábrán két kritikus mozzanatot fedezhetünk fel: a Concerns Raised - Discussion, valamint a Concerns Raised - Stand Aside folyamatokat. Az első esetben nagy erő és lélekjelenlétre van szükség, hogy belássuk, alapjaiban kell újragondolnunk a javasolt megoldást. A második esetben pedig azt kell elfogadnunk, hogy a felmerült aggályok nem fontosak a konszenzusos döntés eléréséhez. Mindkét folyamat kritikus, mert ezekben a helyzetekben kell hitet tennünk amellett, hogy a konszenzusban hiszünk, s nem kívánjuk tekintélyelv alapon továbblendíteni a döntéshozatal folyamatát.)
Ezt a művet Creative Commons 2.5 Magyarország Licenc alatt tették közzé. Hivatkozz! Ne add el! Így add tovább!