A disznóölés a városlakó számára kínos csökevénye a letűnt kultúrának. Eleve faluhelyen bizonytalanul mozog az ember. Ez a sok csöndes utca, ez a sok, csak egymásnak ismerős ember. Ez a mérhetetlen ingerszegény környezet. Valódi túlélési terep, na.

Az osztálykirándulás-élményt a felnőttkori életúntsággal ötvözni a falu végében, mindenesetre érdekes kísérletnek tűnt. A hely és az idő adott volt: falusi verőfényes decemberi hétvége.



A disznótorról röviden csak annyit, hogy már gyerekkoromban túlestem a releváción, hogy a csülök nem kerül csak úgy az asztalra. Ez jóval azután volt, hogy a Mikulás és a Jézuska fogalmakról lehámlott a kegyes szülői hazugság. Nem is kegyes ez, hanem inkább szeszélyes, játékos. Na de mindegy.

A disznótorról az első élményem valami olyasmi, hogy sok, gyerekfejjel nézve hatalmas ember egy - megintcsak gyerekfejjel - még hatalmasabb disznót próbált arra kényszeríteni, hogy kijöjjön végre az ólból. Ez valahogy sehogy sem akart összejönni, így ketten a nagy emberek közül bementek utána, és valami eszement sivítás repedt föl a disznóból.

Aztán folyt is a vér, kint az ól előtt, és beindult a gépezet a műveleti terület körül. Nénik jöttek, kondérokkal, miegymás, kezdődött a darabolás a hidegben. És ekkor jött a nap legelképesztőbb fordulata: a Hogyan is készül a hurka meg a kolbász? krimi. Azt hogy a bélbe, meg egyébként is.

Szóval azért a gyerekfejnek is voltak még nehezen stimulálható szegletei. És itt snitt. Pontosabban a most hétvégi disznótor ad mégis egy keretes szerkezetet a sztorinak. Nem minthogyha bármi változott volna disznóölés terén az elmúlt években. Na jó, annyi mégis, hogy most jobban érthető, hogy az alkohol hatására hogyan lesz ez mégis egy elfogadható konkurenciája a szupermarketes, lenejlonozott, ez-csak-egy-áru húskultúrának. Vissza, a semmi ágán...