Magyar idő szerint ma reggel véget ért egy korszak. Ha a legnagyobbak panoptikumában csak két hely lenne kiadó, akkor Elvis mellett a másik bérelt hely biztosan James Browné lenne. (Lemmy Kilmister? Johnny Ramone? John Lennon? Andy Wood? Ööö..) A soul, az r'n'b meg a disco ma biztosan nem az lenne, ami, James Brown nélkül.

Az ilyen alapvetően meghatározó emberekkel mindig az van, hogy lehet nem szeretni őket, de azért a Papa's Got a Brand New Bag vagy a Living in America, az I Feel Good egészen mélyen be volt/van bújva a bőrünk alá.

Azt szokták erre mondani, hogy a kultúránk része. Mármint az egész nyugati világé. Sokáig nem értettem, sőt kifejezetten rühelltem a soult meg az r'n'b-t. Semmilyen szinten nem hozzám szólt. Nagyon másmilyennek képzeltem a jó zenét. Egy nevetségesen gagyi borítójú James Brown kazetta azonban fellazította ezt az ellenállást.

Ha nem is lettem feltétlen híve a soulnak, nem tudtam többé azt mondani, hogy amit James Brown hozott a huszadik század könnyűzenéjébe, az mellékes, zárójelbe tehető, figyelmen kívül hagyható. Yeah. Come on.