Nyilván a világot, meg a saját életünket is azért akarjuk folyton korszakokban elképzelni, mert valahogy úgy érthetőbb, értelmezhetőbb az egész. Mindannyian hegeliánusok vagyunk ebből a szempontból.
Ja, merthogy nem is csak az, hogy korszakokban szeretünk gondolkodni, hanem valami eszement késztetéstől vezérelve azt is képzeljük, hogy az egész fejlődést mutat. Ok, ha nem képzelnénk ezt, talán sosem határoznánk el magunkat "nagy dolgokra".
Ha viszont úgy gondolunk a világra, meg benne a mi kis életünkre, mint amit sorsesemények határoznak meg, akkor némileg más a helyzet. A sorsesemény mindig olyan, mintha nem mi tehetnénk róla. Mintha csak úgy jönne, és mi elszenvednénk. Sorsesemény persze úgy lesz valamiből, ha van akaratunk és merszünk belevágni valami olyanba, melynek kimeneteiről nem tudunk mindent. Ha tök egyszerűen akarnánk megfogalmazni, azt mondanánk: a bevállalósoknak van nagyobb esélye sorseseményeket átélni. Persze van az is, amikor a sorseseménynek télleg csak passzív elszenvedői vagyunk. Jön valami korábban nem várt, előre nem kalkulált, alapvető változás. Megéljük, s utólag azt érezzük: soha többé nem leszünk már ugyanazok, mint azelőtt.
Minek ilyenekbe egyáltalán belegondolni? Biztos hogy segít, ha tudatosak próbálunk lenni ilyen kérdésekben? Nő a komfortérzetünk? Nem valószínű. Néha mégis valahogy odajut az ember, hogy gondolkodik ilyeneken. Ez is van.
