Az utóbbi hónapok egyik nagy felfedezése számomra a Weeds. Elsősorban nem is azért, mert mertek egy olyan topikot sorozattémává emelni, amitől minden amerikai tévécenzorban felmegy a pumpa. (Ugyanakkor a fű, füvezés, dílerkedés az én olvasatomban tökéletesen mellékes, csupán marketingszempontból fontos téma a sorozatban). Hanem azért, mert sikerült egy olyan karaktereket megálmodni, melyek egyáltalán nem sematikusak (ugyanakkor nem is túlságosan furák) ahhoz, hogy fogyasztható legyen maga a tévésorozat.

A főszereplő Mary-Louise Parkert a West Wing Amy Gardnereként még inkább egy sematikus, könnyen tipizálható feminista politikust alakít. Nincs sok játéktere. A kissé ellenszenves karakter nem fontos a West Wing vonalvezetése szempontjából. A first lady és Josh Lyman karakterét kell egy kicsit kontrasztosítania.

A Weeds Nancy Botwinjaként viszont mindjárt egy konkurensről is lerántja a leplet: a Desperate Housewives valójában nem is egy jó sorozat. A Desperate is egy kiváló forgatókönyvre épülő szappanopera. Csakhogy ott a nagyon jó szkriptet közepes színészek gyártják le. Nem nagyon vannak emlékezetes alakítások. Talán csak Nicollette Sheridan (alias Edie Britt) tud néha annyival jobban játszani színésztársainál, mint a Jóbarátok-béli Lisa Kudrow (alias Phoebe Buffay). Ez azonban nagyon kevés.

A Weeds esetében az érdekes karakterek, a csöpögős környezet (idilli kaliforniai kisváros) és a jó színészi alakítások mellé olyan lazulások is beférnek, mint Mary-Louise Parker néhány magánjelenete, melyben érezhető, hogy a kamera csak úgy forgott, Parker meg bele-belenevet a jelenetbe. De még ezzel együtt is hitelesen alakítja Nancyt.

Miért? Mert Nancysen rontja el ezeket a jeleneteket. Nyilván ezért is maradtak benne a sorozatba.

Szóval a Weedsben nekem megvan az a pici plusz, ami a Desperate-ből nagyon hiányzott: a felnőttség.