Nem tudom, hogy mi a bonyolultabb: minden alkalommal kibogózni az összekuszálódott szálakat, vagy megtanulni egyszer a helyes módját annak, hogy hogyan vezessük a szálakat úgy, hogy könnyű legyen kibontani őket a gombolyagból. Alapvetően vágyunk arra, hogy mi magunk is olyanok legyünk, akik egyre tudatosabban és ésszerűbben szervezik életüket, hogy mindent a hideg racionalitás vezéreljen, mert abban a hitben szeretünk élni, hogy az úgy jobb nekünk. Közben meg hagyjuk összegobózódni a szálakat megint, hogy (bosszankodva, érdelődve, izgatottan, kétségbeesetten) álljunk neki ismét rendbe tenni a dolgokat. Szétbontani a szálakat. Ha lehet egyáltalán, a semmi ágán...