Olaszország legészakkeletibb régiója Friuli-Venezia Giulia. A furlánok földje, és persze az olaszoké. Mióta minden magyar ráunt Bibionére és Jesolóra, valahogy kiesik ez a környék. A turizmus persze most is virágzik, senkinek nem kell bemutatni Velencét, Triesztet és a lagúnákat, de mégis mintha egy kicsit hétköznapibb lenne ez a vidék.
Friuliba szezon előtt vagy szezon után érdemes menni. Kezdjük mindjárt a barangolást közel az Adriához, Aquileiában. A történelmi falut már a vízigótok is andalgásra, sétálgatásra találhatták alkalmasnak. Ha mégsem, akkor valamikor később lehetett a helyiek célja, hogy itt márpedig békés, nyugodt, családias kisközösség lesz, ahol a vásárra mindenki kijár, ahol a helyi kiskocsmában kitárgyalják az élet dolgait, ahol reggel a hentes redőnyhúzásával indul a nap.
Néhány kilométerre innen, egy homokfövenynek álcázott földnyelven juthatunk ki Grado szigetére, ami ha lehet, Aquileia szöges ellentéte. Bár az üdülőhelynek azért van némi köze a mainland takaros kis falujához. Mikor a történelem során az aquileiaiak lába alatt égni kezdett a talaj, a bevehetetlen és - idegen ember számára - kiismerhetetlen lagúnákon túlra, Grado szigetére szöktek. Békés emberek élnek erre, minden történelmi hányattatás, isonzói harcok, vízigótok, Hun Attilák ellenére.
Grado békés kis üdülőhely, főként osztrák és olasz turistákkal. Mindjárt a legszebb strand mögött egy 1900-ban épült villacsoport díszeleg. Ma osztrák rendszámú autók parkolnak a kavicsos belső udvarokban, de száz éve még szemérmes úri hölgyek napoztatták itt a kézfejüket, fényképeztették magukat a strandon, bokáig vízben, a pálmafák mögött, titokban.
Gradón felejthetetlen Caprese saláták, kagylós pasták és borok várják a strandruhásokat. Rövid latolgatásunk során két turistatípusra különítettük el az embereket: a gazdag olaszok és osztrákok, akik leruccannak egy-két hétre Gradóra, mielőtt elmennek egy hónapra Malibura. A másik csoport az udinei polgár, aki lekocsikázik ide a füstös nagyvárosból, hogy napozzon, feltöltődjön. Balatonozzon, na.
Bár a lusta városi ember könnyen leragadhat Gradón, de mi mégis útra kelünk, s rövid monfalconei kitérő után egy trieszti ebéd mellett döntünk. Nincs messze, és két éve nagyon finom pizzát ettünk a város sarkában, egy kisboltnak álcázott családi étteremben. Olaszországban ez a fogalom (családi étterem) azt jelenti hogy az egész család levonul az étterembe, és ott tölti a koradélutánt. Esznek, borozgatnak, fagyizgatnak, élik a családi életet. Itt vannak a szerelmespárok, a szlovéniai üzletemberek és a kocogók, dzsongingolók, kerekezők is. Utóbbi populáció alkotja becslésünk szerint Trieszt lakosságának zömét. A hibahatár biztos magas, de az érzésünk akkoris ez.
Másnap Gorizia, vagyis a szlovén hegyi határvidék a cél. Az Isonzón keresztül vezet az út, történelemmel agyonvert vidék ez. Egyébként nagyon csendes és barátságos. Leszámítva a hidat, melyen hatalmas koszorúk jelzik, hogy valakit csak idáig engedett a sors. A néma, lassú folyású Isonzóig.
Goriziába szerpentines hegyi utakon jutunk fel. Körben az Alpok, egy fennsíkon vagyunk: a város mintha lebegne ezen az Alpokról leválasztott magaslati szigeten. Nem annyira olaszos az atmoszféra, de éppen szlovénosnak sem mondható. A Monarchia korát idéző házak keverednek fenyőkkel és pálmafákkal. Álmos utcák, galambok, és egy történelmi szoborpark a város szívében: olaszok deportálása, harcok, uralkodó országok, betolakodók, és megintcsak harcok. Megállapítjuk: Gorizia biztosan nacionalista város. Bár látszólag minden trikolór és emlékmű ezt látszik igazolni, valójában békés, barátságos emberek élnek itt, akik valószínűleg a város tövében található határon túl élőkkel is jól megvannak.
Ha Triesztből Goriziába megyünk, nagyon ügyeljünk, hogy ne tévesszül el a letérőket, ugyanis könnyen egy határőr-bódénál találhatjuk magunkat. Nova Gorcát, vagyis Gorizia szlovén ikertelepülését csak távolról láttuk. A hidegháború idején állítólag az ott található vasúti pályaudvart hatóságilag kettészelték. Egyik fele olasz, másik szlovén. Bár fal nem volt, de hatalmas táblák figyelmeztettek: a tér egyik vége és a másik nem ér össze.
Kis kitérővel indulunk vissza Aquileia irányába. Ömlő záporfüggöny fogad az úton, így megpróbáljuk a félkanyarnál visszaelőzni a vihart. Palmanovához értünk. Ezt a várost mintha az ufók építették volna. Kilenc szögletű erődítménybe épült a település, és bejutni csak egy egysávos úton lehet. Persze az ufók helyett inkább az értelmes emberi tervezés alkotta, mindenesetre aki arra jár, ne hagyja ki a Hősök tere-szerű főtéren a capuccinót. Offline lenni a legjobb az olyan városokban, ahol se wifi, és helyenként még térerő sincs. Tévé is csak a focivébé miatt.
Vino di Tocai? Va bene. Egyszer élünk.
