Még középiskola volt. Könyvtári példánnyal ülök a földalattin. Lapozgatom, tartalomjegyzék, és íme egy teljesen aktuális cím: "Dróteső az Operánál." Karácsony van. Már mindenki túlvan a nagy bevásárláson, mostmárcsak a hazajutás a fontos. Hamar otthon lenni, azokkal, akikre gondoltunk ott, a boltban, mikor ajándékért érdeklődtünk. Megvan a csomagolópapír is, mostmár tényleg nincs értelme utazni. Kevesen vagyunk tehát. Inkább csak akkori kortársak, akik szokásból, szenteste délelőttjén (sic!) találkoznak az Oktogonon, ajándékot cserélnek, és mennek a szokásos beszélgetések. Ünnepnapon, szünnapon osztálytársnak lenni jó. Alkalmi kapcsolatok voltak - utólag kiderül. Érettségi után mindenki sodrásban volt. Akkor és ott, huszonnegyedikén, az utolsó ajándék megvásárlása körüli időben, a csikorgó, rázó földalattiról kettővel arrébb szálltam le. Mire visszagyalogoltam a találkahelyre, ők már épp indulni készültek. Mit olvasol? Á, semmit. Nem lényeg. Elszakadt a kabátod, ott. Á, izé, drót. Mi van? Semmivan. Mindegy.