A kenyérre úgy gondoluk, mint arra az alapélelmiszerre, mely semmi másra nem jó, minthogy legyen mire kenni a vajat, ne feküdje meg a gyomrunkat a lecsó, vagy ne együk magába a sajtot, mert az mégiscsak snassz.

Kenyér és kenyér között persze van nem kevés különbség. És ínyenccé válni nem is olyan bonyolult dolog, ha az ember véletlenül nem a jól megszokott félbarnából tesz be egy kilóval a szatyorba, hanem valami egészen mással próbálkozik meg.

Ma például a szárított paradicsomdarabkákkal teletűzdelt fehérlisztes kenyérrel hozott össze a sors, és csak nagyon minimális vaj, valamint egy-egy szelet ízletes sajt kellett hozzá, hogy teljes értékű reggelimmé válhasson.

Persze az igazán jó kenyereknek megvan az az alaptulajdonsága, mint a többi igazán jó dolognak egy piacgazdaságban: drága.

A drágaságon persze túltehetjük magunkat azzal, ha tudatosan élünk.És ha az érvet, miszerint kenyeret csak mértékkel fogyasszon az ember, a drágaság-argumentum mellé is becsempésszük, akkor így fog kinézni a képlet: lehet, hogy ez a kenyér háromszor annyiba kerül, mint a félbarna alapcucc, de ha háromszor kevesebbet eszem kenyeret, akkor pénzemnél vagyok.

Ez az érvelés csak arra jó, hogy a fogyasztás templomában szabadjára engedhessük pénzköltési vágyunkat, de ezúttal meg fogja érni.

A legjobb dolog, amit feltaláltak a szeletelt kenyér óta, a finom kenyér.