Annie Nightingale. Aki nagyjából képben van zeneileg, értsd: rendszeres hallgatója a BBC Radio 1-nak, azt nyilván automatikusan lázba hozza ez a név. Nightingale olyan, mint a hermeneutáknak Friedrich Daniel Ernst Schleiermacher. A nagyöreg, akitől nem csak a klasszikus tudást lehet átvenni, de aki progresszívebb a fiatal bohém lelkeknél is.

Az Aréna sátrába gyakorlatilag csak az fért be, aki vállalta a közelharcot is a bejáratnál. Levegő nem volt bent, cserébe viszont 70 fok, egymáson taposó emberek, meleg unicum és még melegebb sör, könnyed, nyári leánydrogok, félmeztelen férfitestek, és a színskála legelvetemültebb szeletein időző szempárok --

A magyar partikultúrát, elektronikus zenei mainstreamet ismerve Nightingale túl erős most itt, erre a Szigetre. Nyilván kétféle ember van: aki Radio 1-on él, és aki rádióeggyen. Ja, meg van egy harmadik halmaz is, de ők sosem fogják megérteni, hogy miért repedt meg a Duna medre tegnap este a backbeatek alatt. Szóval túl erős, ami alatt mondjuk értsük azt, hogy az egyentempóhoz és egyentánchoz (vonagláshoz, szeleteléshez, kvázibreakhez) szokott közönség nem mindig tudta követni az átkötéseket, ütemváltásokból felépített katarzispillanatokat, a nyúlós breakekből arcátlanul kemény breakekbe csukló tempócunamikat.

A set a vége felé kicsit ellaposodott. Schleiermacher átlépett a nem-ego állapotba. A pultnál jeget kértem, ami az unicumhoz érése pillanatában száz fokon mennybe ment. És akkor jött a Plump DJs. Az első ütemekre pedig a színváltós, festett, négydimenziós kockákból angyalok habzottak elő, a hangfalakból ömlöttek ki, röhögve üvöltötték, hogy ta -- taram -- tata -- ta.