Talán csak Pozsi értené meg, hogy mi értelme 2008 első napjaiban egy olyan "meg nem értett", "ricsajos", "hallgathatatlan", "ezmiafasz" zenekarról postot írni (ráadásul semmi aktualitása), mint amilyen a Sonic Youth.

Én már ahhoz a generációhoz tartozom, mely cikinek, sőt, kifejezetten vállalhatatlannak és érthetetlennek tartotta a nyolcvanas évek uralkodó zenei irányzatait. A Sonic Youth volt az első zenekar életemben, mely érzékelhetővé tette számomra is, hogy a poprock zenének a kilencvenes évekre vége van. Nincs tovább. Jön az elektronikus zene. A Beatles-éra végérvényesen véget ér, lejátszották az összes dúdolható dallamot, széttörték az összes gitárt és dobot. Most akkor törjük össze a zenét. A hangokat, a dallamokat és ritmusokat.

Az emlékezetes Bad Moon Rising, Daydream Nation vagy épp a Goo, és a már az MTV-be is beférő Dirty képviselte számomra, halhatatlan tinédzser számára mindazt, amit érdekesnek és fontosnak tartottam a zenében.

A Sonic Youth valamikor nagyon régen a Szigeten is fellépett. A Diamond Sea előadásával valószínűleg örökre megutáltatták magukat azokkal a szigetelőkkel, akik azelőtt csak a Dirty Boots-ot ismerték Thurston Moore-éktól. Sok washing machine-os póló lett akkor végleg felmosóronggyá. Na, akkor egy rövidebb verziója a majd' 20 perces Diamond Sea-nek...



A kilencvenes évek végén, az - amúgy brilliáns - A Thousand Leaves után kopott ki a Sonic Youth a mindennapi zenéim közül. Nemrégiben azonban újra felfedeztem magamnak a tinédzserkoromat. Első állomásként tavasszal, Barcelonában, a Primavera Soundon hallgattam meg őket. Majd a Guitar Hero legújabb verziójába tették bele a Kool Thing-et. Sztahanov szerint ez egy értelmezhetetlen, összevissza szám. Nekem viszont az egyik legfontosabb GH-élményem.



Cserébe le is hazudtam az összes SY-albumot az iPodomra. Merthogy a régi, agyonhallgatott, agyonfirkált kazetták már elvesztek valahol. A szakadt farmerommal és tíz időtlen évvel együtt.