Annie Nightingale. Aki nagyjából képben van zeneileg, értsd: rendszeres hallgatója a BBC Radio 1-nak, azt nyilván automatikusan lázba hozza ez a név. Nightingale olyan, mint a hermeneutáknak Friedrich Daniel Ernst Schleiermacher. A nagyöreg, akitől nem csak a klasszikus tudást lehet átvenni, de aki progresszívebb a fiatal bohém lelkeknél is.

Az Aréna sátrába gyakorlatilag csak az fért be, aki vállalta a közelharcot is a bejáratnál. Levegő nem volt bent, cserébe viszont 70 fok, egymáson taposó emberek, meleg unicum és még melegebb sör, könnyed, nyári leánydrogok, félmeztelen férfitestek, és a színskála legelvetemültebb szeletein időző szempárok --

A magyar partikultúrát, elektronikus zenei mainstreamet ismerve Nightingale túl erős most itt, erre a Szigetre. Nyilván kétféle ember van: aki Radio 1-on él, és aki rádióeggyen. Ja, meg van egy harmadik halmaz is, de ők sosem fogják megérteni, hogy miért repedt meg a Duna medre tegnap este a backbeatek alatt. Szóval túl erős, ami alatt mondjuk értsük azt, hogy az egyentempóhoz és egyentánchoz (vonagláshoz, szeleteléshez, kvázibreakhez) szokott közönség nem mindig tudta követni az átkötéseket, ütemváltásokból felépített katarzispillanatokat, a nyúlós breakekből arcátlanul kemény breakekbe csukló tempócunamikat.

A set a vége felé kicsit ellaposodott. Schleiermacher átlépett a nem-ego állapotba. A pultnál jeget kértem, ami az unicumhoz érése pillanatában száz fokon mennybe ment. És akkor jött a Plump DJs. Az első ütemekre pedig a színváltós, festett, négydimenziós kockákból angyalok habzottak elő, a hangfalakból ömlöttek ki, röhögve üvöltötték, hogy ta -- taram -- tata -- ta.

A Saddle Creek kiadó csupa jó zenét támogat. Régebben már írtam a Criteriáról. A nebraskai pop-rock szcéna legfrissebb finomsága pedig kétségtelenül az Art in Manila.

Orenda Fink új zenekarának első albuma augusztus 7-én jelenik meg. Hiába is keresnénk a magyar zeneboltokban, valószínűleg sehol nem lehet majd kapni. Hacsak nem karolja fel a zenekart valami multi, és repíti el őket valamelyik mondvacsinált slágerlistára. Ennek az esélye azonban minimális. (Az Amazonon már lehet előrendelni.)



Még szerencse, hogy egy amerikai zenekarról beszélünk, így a Set The Woods On Fire című debütalbum megjelenése előtt már elérhetővé tették pár számukat via internet. Íme, lehet töltögetni, szabadon terjeszteni, ízlelgetni a Manilát. Akinek ízlik, próbálja ki bátran Orenda Fink szólóalbumát, meg persze az Azure Ray összes korábbi korongját. Így teljes a képalá ehhez a fekete-fehér fotóhoz.

(Ja, és jegyezzük meg végre a pop-rock új epicentrumát: Omaha, Nebraska.)

• Set The Woods On Fire (mp3)
• Our Addictions (mp3)
• The Sweet Descents (mp3)
• The Abomination (mp3)
• The Game (mp3)

És végül Orenda Fink korábbi szólóalbumának egyik videoklipje:

Mi Kalifornia fővárosa? ... Nem, Sacramento. Sacramento a róla elnevezett völgyben található, az azonos nevű folyó partján. Várossá alakulásához talán a legtöbb köze egy svájci úriembernek, Johann Sutternek volt, aki 1834-ben, 31 éves korában családját hátrahagyva, valami üzleti problémák miatt francia útlevéllel utazott New Yorkba, majd beutazta az egész nyugati partot, járt Hawaiion, Alaszkában, ám végül sikerült letelepednie álmai földjén, Kaliforniában, a későbbi Sacramento területén.

A Sutter-szócikket böngészgetve a Wikipedián lettem figyelmes a Donner Party, vagyis a Donner-társaság történetére. 1846-47 során vágtak neki, hogy az illinois-i Springfieldből megtegyék a nagy utat, az arannyal és napfénnyel kecsegtető Kalifornia felé.

El is indultak a Kaliforniai Ösvényen, majd a mai Wyominghoz érve letáboroztak, és a többi táborozóból közel százan úgy döntöttek, hogy egy új, rövidebb úton érik el a célt. Mire elérték a Sierra Nevadát, több hetes késésben voltak, és a havazás és az élelem hiánya végül arra késztette őket, hogy az embertelen körülmények közt elpusztult társaikat megegyék.

Éppen Sutter birtokairól érkezett a segítség. 87 emberből 48 élte túl a megpróbáltatásokat.

Bár a frankofón Sutternek meg kellett érnie, hogy az amerikaiak elfoglalják Kaliforniát, így az ő birtokait is, személyét a későbbi Sacramentóban nagy becsben tartották.

Róla szól egyébként a náci Németországban készült első westernfilm is (és az egyetlen, melyet abban az időben az Egyesült Államokban forgattak), a Der Kaiser von Kalifornien. És ez az ötödik link.

A redditen találtam a linket, mely az angol "girl" kifejezés etimológiára mutat a Wikipedián. Eszerint a girl kezdetben a fiút és a lányt egyaránt jelölte. A megkülönböztető jelzés a "gay" és a "knave" volt. Vagyis a lányokat "vidám lánynak", a fiúkat pedig "rosszcsont lánynak" hívták.

A female child was called a "gay girl"; a male child was called a "knave girl". Like many other words that originally were not gender-specific, "girl" gradually came to be used primarily and then exclusively for one sex.

Oké, ha már ennyire belemelegedtünk a témába, miért ne néznénk meg az angol "boy" szó etimológiáját is a Wikipedián. Itt már nem annyira egyértelmű a helyzet. De az biztos, hogy a fiúgyermekeket nagyon régen mindenképpen valami rosszcsont kis ördögöknek szerették elképzelni.

A szócikk szerint nem elképzelhetetlen, hogy ez a szó is az úgynevezett babytalkból alakult ki. A gyerekekkel való gügyögésnek is van persze szócikke. Amiből meg megtudhatjuk azt a nyilvánvaló tényt, hogy a szülő és a baba közti babytalk kultúránkban még két fontos kommunikációban jelenik meg: a lekezelő beszédben és flörtölés közben.
Amúgy a boy és a girl is jelentett valaha szolgát vagy cselédet. Úgyhogy a lekezelő hangnemű babytalk valójában csak visszatérés a gyökerekhez. A flörtölés és a babytalk közös metszete pedig csilván a becézés.

Ma ennyit tudtunk meg 5 klikkből, girls.

(Aki ismeri a magyar lány és fiú szavak eredettörténetét, ne hallgassa el.)

Egy korábbi összeállításában a Forbes magazin még a jövő egyik megapoliszaként emlegeti Mexikóvárost, ám legutóbbi összeállításában - Szellemvárosok 2100-ban - szintén említi a fővárost. A jövő legnagyobb szellemvárosáról beszélünk tehát, ahol ma még 20 millióan élnek, de lehet, hogy hamarosan a "legnéptelenebb" település lesz.

Mexikóváros fura története akkor kezdődött, mikor az aztékok beköltöztek a Texcoco-tó közepére egy szigetre. A tó azonban sok problémát okozott a helyieknek, s többször majdnem az elvándorlás mellett döntöttek. Ám végül a népesség gyors növekedése inkább a tavat kényszerítette visszahúzódásra.

Az ember bár képes volt visszaszorítani a tavat, ám nem számolt azzal, hogy a mára húszmilliós város így vízproblémákkal fog küzdeni. Mivel a vizet a kiszáradt tófenék alatti rétegekből nyerik, Mexikóváros a meglazult talaj miatt minden évben süllyed néhány centit.

Az egykor hatalmas és félelemetes Texcoco-tó mára szinte teljesen eltűnt. Utolsó cseppjeit egy hatalmas sólepárló emészti fel. De holtában is húzza le a várost. Minden évben, egy-egy centivel. És ez az ötödik klikk.

A viktoriánus kor New York Cityben Anthony Comstock nevével forrt egybe, aki nem volt rest morális intelmekkel, sőt, törvényekkel kordában tartani a lappangó szemérmetlenséget és immoralitást.

Abban a korban vagyunk tehát, mikor csúnyán beszélni, pajzán történetekkel előállni valódi bűnnek számított. Hagyományosan ugye a csapos és a vendég közt hangzottak el a malac történetek, ám New Yorkban hamar felváltották a sztorizó csaposokat a gramofonok, melyek már pénzért kínálták a vendégek számára a zaftos történeteket.

Merthogy ebben a korban nőttek ki a földből a mai podcasterek, magánrádiósok és civil újságírók elődei, akik elsőként rögzítették a hétköznapok emberének hangját, történeteit, dalait. Az első kérlelhetetlen podcasterek egyike Russell Hunting volt, akit 1896-ban börtönbe is zártak a mocskos felvételek rögzítése miatt.

A szemérmetlen felvételek persze nagyrészt a viktoriánus szigor áldozataivá váltak. Ám most mégis megjelent egy válogatás a fennmaradt hanganyagokból. A viktoriánus kor, ahogyan egyetlen filmben sem láthatjuk.
Obszcenitás a recsegő fonográfból, 17 dollárért.

A MetaFilteren jelent meg egy bejegyzés egy Wikipedia-szócikkről és a hozzá tartozó képről. A sztori lényege, hogy volt idő az USA-ban, amikor a kokain ugye legális volt, sőt, gyerekekkel hirdették a "fogfájás ellen kiváló" "fájdalomcsillapítót".

Ha tovább kattintgatunk az enciklopédiában, hamar rátalálunk a Via Mariani italra. A maga korában extrém népszerűségnek örvendő kokainos bor még a pápáknak is ínyére volt a szócikk szerint:

Pope Leo XIII and later Pope Saint Pius X were both Vin Mariani drinkers. Pope Leo awarded a Vatican gold medal to the wine, and also appeared on a poster endorsing it.

Persze a legnépszerűbb ital, mely a kokát nevében is hordozza, a Coca-Cola, ami ma már ugye kábítószermentesen kínálja termékét:

To this day, Coca-Cola uses as an ingredient a non-narcotic coca leaf extract prepared at a Stepan Company plant in Maywood, New Jersey. In the United States, Stepan Company is the only manufacturing plant authorized by the Federal Government to import and process the coca plant.

Ez az ötödik klikk.

Eszpee összehasonlításához lábjegyzet.

A Primavera az, ami a Sziget lehetett volna, ha nem viszik el egykoron a gagyi "minden jöhet" irányba, és még ma is a koncertekről, sőt, a progresszívebb előadókról szólna a fesztivál. Ehhez mérten valóban sokkal homogénebb, és egyszersmind kellemesebb a Primaverára járó közönség, s a zenék pedig újak, frissek, kísérletezőek. Aki kimegy a Primaverára, az képvisel valamit.

Aki kimegy a Szigetre, nem képvisel semmit. A Primavera láthatóan nem is kíván hatalmas népi hurrá, vurstli lenni. Az emberek tényleg a koncerteken vannak, és a progresszívebb zenéknél a rajongók mellett sok a pusztán érdeklődő néző. Ez nagyon jó és pezsgővé teszi az egész fesztivált. A Szigeten nem tudok évek óta úgy kimenni, hogy ne ütközzek bele 10 olyan koncertbe, ami nem hogy nem az ízlésem, de kifejezetten ne lennék rosszul tőle. Nekem az is bejön, hogy a Primaverán nincs az a kajadömping, ami a Szigeten.

Nem enni mentünk, hanem végignézni azokat az előadókat, akiket idehaza mégcsak esélyünk sincs megnézni. Egyszerűen azért, mert a Sziget jópár éve azt az irányt képviseli, hogy a Kool and the Gang és a Korda Györgyön/Fásy mulatón való röhögés a szubkultúra. Ezt már csak bándzsidzsámpinggal és iszapbírkózással, meg sok értelmetlen hülyeséggel kell nyakonönteni, és kész a magyar fiatalság szocializációs tere. Jó, hogy mások - mégha 2000 kilométerre is innen, de - máshogyan gondolkodnak erről.

Attól mert van Sziget, persze még lehetne olyan fesztivál is Magyarországon, mely a progresszív, törekvő, valóban reményteli és értékes/érdekes/izgalmas/friss zenékre specializálódik, és nem pusztán arra, hogy minél több sört és energiaitalt itasson meg a fesztivállátogatókkal, valamint hogy arcfestésre, vattacukorevésre és ökörburgerre szoktassa őket.

Mivel a magyar fesztiválok többsége biztonsági játékot játszik, és a tévék és rádiók által megkreált - néha közepes, néha jobb - "sztárokat" nyomatják orrvérzésig, fel fog nőni egy generáció, vagy már több is, mely nem volt az első pár évben a Szigeten, semmit nem tud a világról, csak annyit, amennyit a mai Szigeten a színpadokon lát belőle, meg amit a Viván tolnak az arcába. Olyan országban élünk, ahol a Faithless 2007-ben progresszív zenének számít.

A fiatalabb generációknak egyetlen esélye, ha elfordulnak a tömegmédiumoktól, legalább részben, és saját zenei ízlésüket, közösségüket a MySpace, a Last.fm és a hasonló zenei szájtok segítségével építgetik.

Az mp3-lejátszók, a torrentek és zenei közösségi szájtok világában NEM kell, sőt, nem is szabad többé a zenetévékre, zenemagazinokra támaszkodni. Ott az a temérdek angol nyelvű zenével foglalkozó blog, dj-szetteket megosztó szájt és fórum. Tessék onnan halászgatni, próbálgatni az újakat.

Ha ez a generáció is valamilyen szinten be tud kapcsolódni a nyugat-európai és amerikai myspace- illetve lasft.fm-, ipod-generáció életstílusába, akkor van remény arra, hogy egyszer idehaza is lesz egy kis Primavera, vagy legalább egy kicsivel jobb Sziget line-up. Esetleg lesznek hazai Arctic Monkeyk, CSS-ek is, és nem csak Tankcsapda, Máté Péter emlékkoncert és Napalm Death.

Nagyon fontos, hogy ne csak új zenéket fedezzen fel magának a legfiatalabb generáció, hanem ezeket a zenéket, vagyis saját zenei ízlésüket meg is osszák ismerőseikkel, a világgal. Erre kiváló eszközt jelent a web. Tölteni, megosztani, ajánlani egymásnak, tölteni, megosztani, ajánlani egymásnak. És leszarni, hogy a mittoménmilyen charton valakik épp meddig nyomnak fel és kit.

Get involved!

Ha már Eszpeenek említettem az Arcitecthure in Helsinki-t is a Sonic Youth/Long Blondes mellett, akkor csapjunk is bele a lecsóba, és nézzük meg, mire érdemes cserélni unásig hallgatott számainkat, melyeket csak azért hagyunk a lejátszón, mert félünk bevallani, hogy már nem tetszik az, amiért régen odavoltunk.

Na szóval nagy levegő, törölni az összes unalmas, állandóan csak skippelt hülyeséget, és töltsünk rá...

Például Helsinkit. A formáció - bármennyire is ambientes a névválasztás - nem egy prüntyögős, vízcsobogásos, perkassönös bénázás, hanem egy nagyon is eleven bulizene, egyenesen Ausztráliából. A nem létező országról a sörén és az állatain kívül még azt szoktuk tudni, hogy mindenkit Bruce-nak hívnak, meg hogy nem történik semmi, ezért mindenki szörfözik.

Pedig az ausztrál fiatal nagyon is rajta van a szeren, ha a szer a zene, és legyen most az. Igazából be kell hogy valljam, mielőtt kiutaztunk Barcelonába a Primaverára, valahogy rossz sorrendben lökődtek ki a Helsinki-dalok az iPodon, és elment a kedvem az egésztől, nem is számoltam velük (majd nézek valami mást). Igazából Eszpee-ék csillogó tekintete késztetett arra, hogy mégis belehallgassak, ha már...

Kiváló, pörgős, bulizós, és semmiképpen sem szokványos koncertet adtak a tengertől jó 6 méterre. Bár a szomszéd színpad zúzós világvégerockja néha kicsit bezavart a Helsinki popjába, ettől függetlenül kiválóan átjött a teljesen parttalan bulizós popzenébe csomagolt világmegváltósan játékos életérzés. Életem első olyan koncertje volt egyébként, ahol a közönség soraiban több színes, rikító ruhába öltözött embert láttam, mint a szokásos fekete-barna-szürke-farmer felhozatalt. És ez mindent elmond a Helsinki-életérzésről.

Érdeklődők elsőre a "We Died, They Remixed" és a "Fingers Crossed" albumcímekre keressenek rá a megfelelő webhelyeken.

Hogy egy kicsit érzékeltessük a Primavera eklektikus jellegét, egy félfordulattal essen szó most Mijk Van Dijkről, aki a számomra ellenszenvesebb techno szcénát képviseli az elektronikus zenék univerzumában, de a Primaverán előrittyentett szettje meggyőzött arról, hogy nem csak a németek gondolják a németekről, hogy van helyük az electronica égboltján. Ha mondjuk letöltésre nem is feltétlenül érett, de ha egy buliban valaki az ő korongját akarja felpakolni, ne nagyon tiltakozzunk.

Visszatérve a gitárokhoz meg az üvöltözéshez, a Comets on Fire mellett mostanában a Black Lipsszel is meg fogok próbálkozni. Kábé a Beach Boys, a Beatles és a punk-grunge massza lehet a háttere a zenekarnak. Bár a Primaverán hallgatva őket néha nehéz volt eldönteni, hogy komolyan képviselik-e azt a fajta zenét, amit játszanak, vagy csak a hasonzenéket szeretik parodizálni. Azért az egyértelmű, hogy a világosban játszó (értsd: minimális alkoholfogyasztás) zenekarok közül ők hozták a leghajrázósabb, legugrálósabb bulit. Valami ilyesmi volt ott is:


Ami még nekem speciel bejött, az a Blonde Redhead. A japán énekesnő ugyan egy kicsit túlságosan is szeret Karen O lenni a színpadon, de a zene már abszolút saját vonalvezetés. Szerethető, kicsit inkább autóba való zene. Én kezdésnek a 23 című albumukkal kezdtem.

A nézőszámból és az emberek pólóiból arra lehet következtetni, hogy a Wilco a katalánok körében extrém népszerűségnek örvend. Mi sajnos az előzetes belehallgatások során egyáltalán nem tudtuk megszeretni. Sőt, néha kicsit bele is ásítottunk. De lehet, hogy csak mi vagyunk félreértésben. Ilyemire kell számítani letöltés után:

Aztán, mi van még? Kicsit sajnálom, hogy lemaradtam a Girl Talk és a The Good The Bad & The Queen koncertjéről. Utóbbi asszem lesz a Szigeten is, úgyhogy addig is, aki - velem együtt - még szűz a témában, az nézze meg a primaverás alakításukat:


Állítólag őrületes volt a The Rakes is a Primaverán, de mi sajna arról is lecsúsztunk. A White Stripes pedig szakavatott barátaink szerint fenomenális volt. Én csak azt sajnáltam, hogy nem egy fekete-fehér, karcos, túlfényelt tévéadásban láttam a koncertet, hanem jobbára (hisz teltház volt) egy színes kivetítőn.

Ugyancsak érdemes egy-két dal erejéig kipróbálni a 6PM-életérzést. Engem már többször megmentett a vasárnap délutáni ingerhiánytól. Az album, amit tölteni kell, a "Far From Perfect".

A Primavera "sztárjai" (ha lehet ilyet mondani egy kifejezetten a progresszív zenékre szakosodott katalán fesztivál kínálatáról)
az újjászületett Smashing Pumpkins,
a régiúj Sonic Youth
és mondjuk nekem a Long Blondes.

(Volt Patti Smith is, de arról most jótékonyan hallgatok. No war-bullshitting.)

A Smashing Pumpkinsról 5 perc után még nem tudtam eldönteni, hogy vérciki, vagy egy csillogó visszatérés. A hatodik (vagy ki tudja már) percben, mikor a Today környékén tartottunk, kezdett derengeni, hogy inkább a ciki kategória, ha egy egyszer volt nagy zenekar frontembere 2007-ben azt találja ki, hogy régi számait szeretné eladni ugyanannak a közönségnek, mégegyszer. LGT-emlékkoncert levegője lengte be a tengerparton felállított színpad nézőterét. A katalánok nem is értették, mi ez a bűz. De mi akkor már tudtuk: Smashing Pumpkinsért tíz éve kellett rajongani. Most csak egy kocsmai zenegépbe dobáltuk a virtuális emlékérméket. Szomorúnak tűnt az egész. (Oké, klassz volt - mondom: volt - tizenévesnek lenni.)

Az meg már a ciki netovábbja, hogy a gyönyörű ikon D'arcy Wretzky helyére egy hasonló kinézetű nőt kellett tenni az új felállásba. (Hátha valaki nem veszi észre a változást? Jaj, ne.)

Sonic Youth. A Smashing Pumpkins után viszonylag óvatosan néztünk el a Sonic Youth Daydream Nation-produkciójára. Záró nap, utolsó nagyszínpados fellépők. Vagyis nagy a beégés veszélye, főleg egy Patti Smith után, aki még mindig képes a tökéletesen máson szocializálódott fiatalokból némi hippizmust kiénekelni. Ja, kapóra jön persze az iraki "háború". (Mi is lenne nélküle.)


Szóval Thurston Moore és a többiek bár rohadtul megöregedtek (basszameg), viszont elementárisabb koncertet adtak, mint a Washing Machine idején bármikor. Teljesen profi, tisztán megszólaló, néha tényleg az eszméletvesztésig vitt hangfolyamok söpörtek végig Barcelona külvárosán. Ha olcsón akarnánk megúszni, mondhatnánk, hogy a Diamond Sea a tengerparton hullámzik igazán. De nem akarjuk. Jó volt ez mindenhogy. Kim Gordonnál már csak Lee Ranaldo tud hitelesebben generációs manifesztókat felmondani mikrofonba.

Long Blondes. Ha életem második LB-koncertje lett volna, biztosan azt mondom, hogy ez azért irtó kevés. De mivel először hallottam élőben például a Weekend Without Makeup-ot,

sok mindent el tudok nézni. Oké, egy jól összetett, végére kicsit bepörgő minikoncert volt, és Kate Jackson sem tud annyira flegma lenni, hogy ne táncoljon vele minden férfiember.

Ők voltak a nagyok. De a Primavera nem elsősorban róluk szól, hanem a feltörekvő kicsikről. Róluk majd később.

Mint Eszpee is megemlékezett róla, az idei Primavera Sound egyik legjobb levezető setje a Justice-nak köszönhető. És nem csak a színpadon tudnak jót összehozni


hanem videoklipben is.

Barcelonában egyébként még azt latolgattuk a fellépésük közben, hogy mennyire komoly ez a hatalmas világító kereszt a színpad közepén. Tíz perc brutális elektro zúzás (kiváló ütemérzékkel egymásba játszott ritmusok, dallamok, közönséghergelő backbeatek) után azonban elfelejtődött a problematika - azazigazság...

In analyzing the texts, the researchers found strong correlations between the content of people’s current lives and the stories they tell. Those with mood problems have many good memories, but these scenes are usually tainted by some dark detail. The pride of college graduation is spoiled when a friend makes a cutting remark. The wedding party was wonderful until the best man collapsed from drink. A note of disappointment seems to close each narrative phrase. (...) By contrast, so-called generative adults — those who score highly on tests measuring civic-mindedness, and who are likely to be energetic and involved — tend to see many of the events in their life in the reverse order, as linked by themes of redemption. They flunked sixth grade but met a wonderful counselor and made honor roll in seventh. They were laid low by divorce, only to meet a wonderful new partner. Often, too, they say they felt singled out from very early in life — protected, even as others nearby suffered.
(NYT, via kottke)

A kenyérre úgy gondoluk, mint arra az alapélelmiszerre, mely semmi másra nem jó, minthogy legyen mire kenni a vajat, ne feküdje meg a gyomrunkat a lecsó, vagy ne együk magába a sajtot, mert az mégiscsak snassz.

Kenyér és kenyér között persze van nem kevés különbség. És ínyenccé válni nem is olyan bonyolult dolog, ha az ember véletlenül nem a jól megszokott félbarnából tesz be egy kilóval a szatyorba, hanem valami egészen mással próbálkozik meg.

Ma például a szárított paradicsomdarabkákkal teletűzdelt fehérlisztes kenyérrel hozott össze a sors, és csak nagyon minimális vaj, valamint egy-egy szelet ízletes sajt kellett hozzá, hogy teljes értékű reggelimmé válhasson.

Persze az igazán jó kenyereknek megvan az az alaptulajdonsága, mint a többi igazán jó dolognak egy piacgazdaságban: drága.

A drágaságon persze túltehetjük magunkat azzal, ha tudatosan élünk.És ha az érvet, miszerint kenyeret csak mértékkel fogyasszon az ember, a drágaság-argumentum mellé is becsempésszük, akkor így fog kinézni a képlet: lehet, hogy ez a kenyér háromszor annyiba kerül, mint a félbarna alapcucc, de ha háromszor kevesebbet eszem kenyeret, akkor pénzemnél vagyok.

Ez az érvelés csak arra jó, hogy a fogyasztás templomában szabadjára engedhessük pénzköltési vágyunkat, de ezúttal meg fogja érni.

A legjobb dolog, amit feltaláltak a szeletelt kenyér óta, a finom kenyér.

Fura történet. Elsősorban azért, mert ha csak az elmúlt éveket nézem, szinte teljesen leszoktam a print média fogyasztásáról. Néhány éve még szombat/vasárnap reggel is hajlandó voltam újságokat venni, ha a kisközértben fordultam meg. Levettem egy pár napilapot, és irány a reggeli semmittevés, olvasgatás, kávézgatás, egyebek.

Az internet már akkor is része volt a médiafogyasztásnak. De még nem szoktam hozzá kellőképpen az angol nyelven való folyamatos olvasáshoz. Nehézkesen ment egy komolyabb, vagy "szakmaibb" cikk elolvasása idegen nyelven, úgyhogy maradt a magyar kínálat offline és online.

Aztán, körülbelül a blogolás elkezdésének hónapjaiban már azon kaptam magam, hogy a napilapok egyre gyakrabban kerülnek olvasatlanul a szemétkosárba. Valljuk meg, ez eleve bosszantó, hiszen hetente öt/hat pakk gyűlik össze, és a szemeteskukának véges az űrtartalma. Úgyhogy egy idő után csak a vesződség volt vele. El is maradtak szépen, lassan.

Ekkor azzal nyugtattam magam, hogy az offline életben a hetilapok, magazinok jelentik majd a kerettörténetet. Csakhogy az utóbbi időben a magyar magazinok is elkezdtek olvasatlanul vándorolni a kukába, úgyhogy be kellett látnom, hogy ez is egy elvesztett harc, egy feladott életforma.

Maradtak az esetenkénti külföldi szakmai magazinok. De azokhoz meg nehéz hozzáférni, gyakran csak 1-2 példány van belőlük azokon a standokon, ahol még fontosnak gondolják, hogy széles kínálattal várják a betévedő olvasnivágyókat.

Szóval maradt ez az egy-két külföldi magazin. Pontosabban inkább csak egy, ami rendszeresebben. Ez pedig a Wired.

Csakhogy a Wired online kiadása az utóbbi időben gyakran színvonalasabb és sokrétűbb, így nem igazán marad hiányérzet, ha esetleg kimaradnak számok, elfelejtődik a bevásárlás.
A print lapok teljes lemorzsolódása nem azt jeleni, hogy kevesebbett olvasok, mint korábban. Sőt. Nem árulok el nagy titkot persze, minden lemondott, meg nem vásárolt újság helyett online cikkek és blogpostok százai sorakoznak a feedolvasómban. Egyre többet és többet olvasok, csak éppen online.

Ebbe a viszonylag érthető és nagyon is ésszerű életmódváltozásba kavar bele a New York Times. Persze az online verziójáról beszélek elsősorban, de azért ha a hangvételét, hozzáállását veszem, akkor mégiscsak egy print lapról beszélünk.

Szóval a Times cikkei közül elsősorban a Magazine és a napilapban megjelenő írások közül akad rendszerese pár, amit igazán jó olvasni, érdekes, újszerű, élvezetesen megírt. Az online híreik elsősorban hírügynökségi jelentések, vagy olyan cikkek, melyeket máshol előbb olvasok, ráadásul részletesebben.

A magazinos anyagaik viszont kifejezetten klasszak. Megfigyeltem, általában a külsős szerzők írásai a jobbak, érdekesebbek. Belül valahogy ott is húzhatja az embereket a napi teljesítménykényszer lefelé, a középszerűségbe. Ami persze a Times esetében még mindig színvonalas írásokat jelent, max nem kiugróakat.

Mindezek kapcsán az jutott eszembe, hogy a szüleimnek mennyi esélyük volt arra, hogy Times- vagy Guardian-olvasókká váljanak. Nyilván semennyi. A web nem csak hatalmas kínálatot hozott, hanem megváltoztatta preferencáinkat is. Választhatunk magunknak akármilyen életet, a lényeg, hogy immár nem nekünk kell "megtanulni" olvasni egy napilapot vagy hetilapot, hanem az újságoknak kell megtanulniuk jól képviselniük olvasóik értékítéletét, ízlését. És ez csak online lehetséges.

Az offline világban az újságok szerkesztőségei elefántcsont-toronyokban laknak. Nem a mi világunkat élik. Mert nem hallják a mi feedbackjeinket. A weben túlkínálat van. De ez a túlkínálat megteremti mindenki számára a bőséges kínálatot. És ez az, amiből már nem lehetséges leadni.

Mi lenne a New York Timesszal, ha csak online jelenne meg? Eltűnnének-e ezek az írások, amiket mostanában szeretek olvasgatni? Nyilván nem. Vagy ha mégis, egy másik szájton felbukkannának. Csupán annyi történt, hogy mára képes vagyok azt olvasni, ami igazán érdekel. Mást nem is vagyok hajlandó. Soha többé.

Átkelés a Panama-csatornán:


Északi fények Kanadában:
 

A tengerpartról befelé:


A wikipedisták szerkesztik a Virginia Tech szócikket:


Légballonverseny Renóban:


Keress a videómegosztó szájtokon a "time lapse" kifejezésre.

Valahogy nem emlékszem arra, hogy a magyar sajtó bármennyit is foglalkozott volna idegenbe szakadt hazánk fiával, egészen addig, míg nem derült ki, hogy az űrbe készül. Ez azért vicces, mert ugye egy elég ismert és sikeres emberről beszélünk. Egymilliárd dolláros vagyon, elévülhetetlen érdemek a Microsoft Word kifejlesztésében, és a többi.

Átnéztem több online is elérhető magyar sajtótermék archívumát, és beigazolódott a hipotézis: gyakorlatilag egyetlen cikket vagy hírt sem találtam, ami Simonyival foglalkozott volna, egészen az űrturistás időszakig.

Örök téma, hogy ha a magyarok egy kicsit ügyesebben marketingelik mondjuk a lacikonyhát, a lángosos bódékat, a palacsintázókat, akkor talán lehetne nekünk is saját bejáratott gyorsétterem-kultúránk, és nem csupán a hamburger és a girosz közti választás adatna meg a "gyorsan bekapok valamit" élethelyzetekben.

Mondjuk nem látom a babgulyásnak azt a formáját, amit meg lehetne enni civilizált módon, mondjuk az utcán, vagy egy pultnak támaszkodva. De ha csak a crêpe-kultúrát nézem, akkor a palacsintáknak már több esélyük lenne.

Ne feledjük, ma már Olaszországban éppen annyira elterjedt a magyaros pizza, az Ungherese, mint mondjuk minálunk a "négy évszak". Ezt kéne valahogy ügyesen visszaforgatni. Na nem a csalamádés hamburgerekre és káposztás giroszokra gondolok. Nem tudom a jó megoldást, nincsenek jó ötleteim, de érzem, hogy több volt ebben, mint a megboldogult City Grill vagy Paprika.

Nyilván.

Nos, úgy tűnik, tényleg sínen van minden, és megyünk Primavera Soundra, Barcelonába.

Az idei line-up (pdf) bizonyos szempontból erősebb, más szempontból meg nem annyira, mint mondjuk a tavalyi. De nézzük is, első nekifutásra, mik azok a koncertek, amikről semmiképp nem szeretnénk lemaradni.

(Ja, ez olyan sziget-effektus. az ember összenézi a programot magának, aztán semmi sem úgy alakul, és végül egy noname zenekar éjjeli buliján érzi magát a legjobban. Na mindegy. Optimistának lenni, a realizmus lényege.)

Elég régen bele van már égve a The Long Blondes (akárcsak a CSS, a YYYs és az Arcade Fire) az ipodomba ahhoz, hogy ne hagyjam ki a koncertjüket. Ha már a bécsin nem voltam.


Szintén régi ügy az Apples in Stereo, akikről azt sem feltételeztem volna, hogy valaha Európába fognak jönni. Valahol a Neutral Milk Hotel és a Criteria csonka albumai közt vannak a számaik az albumkeresőmben. Régen nem hallgattam. De most kapnak még egy lehetőséget, élőben.

Újabb kedvenceim közül az Architecture In Helsinki és a Built To Spill ígérkezik jónak. A Primavera line-upot olvasgatva próbáltam ki a Band of Horses-t és a 6PM-et. Mindkettő tetszett. Úgyhogy ezek is jöhetnek.

Aztán persze semmiképpen sem fogja engedni a kritikus tömeg, hogy megússzam a White Stripes, a feléledt Smashing Pumpkins vagy a Sonic Youth nyárköszöntőjét.

Mit hagyok ki?

Az elmúlt évben mintha a marslakók inváziója és a gigantikus meteorok becsapódása kevésbé lett volna érdekes. Az elsőszámú világhisztéria szerepét végleg átvette a globális felmelegedés.

Nincs hét, hogy ne írná le valamelyik tekintélyes napilap hasábjain egy újabb, semmiből jött tekintélyes szakértő, hogy globális felmelegedés van/nincs. A Holnapután után Al Gore adta meg a végső nagy lökést, amitől felforrósodott a bulvártudományt egyre jobban kedvelő sajtó. (Magellán-effektus...)

Közben lassan már ott tartunk, hogy vallási kérdés lett a téma. Vannak, akik abban hisznek, hogy a gonosz amerikai tudósokat maga Bush tömi pénzzel, hogy azt mondják, globális felmelegedés márpedig nincsen, vagy ha mégis van, akkor az természetes velejárója a természet történéseinek, és nincs köze ahhoz, hogy megnyitottak még egy gyárat Detroit-külsőn.

A becsületes és szociábilis EU meg a globális felmelegedés-rajongók pártján áll. Kimondják, hogy van, és ezzel el is van intézve. Ja, mert ha az USA aláírná végre a kiotói jegyzőkönyvet, akkor minden megoldódna, és az Antarktiszba is visszaépülnének a jégtömbök, mint a T1000-es modellbe a cseppek.

A Google News 1989-1991 között 9400 olyan találatot ad, melyben előfordul a global warming szókapcsolat. 2003-2005-ben 86900 találat, és csak tavaly: 107 ezer.

Ha valaki gyorsan szeretne meggazdagodni, dobjon piacra egy bármilyen terméket "Globális felmelegedés" néven. Tuti venni fogják, mint a cukrot.

A globális felmelegedés-hiszti mögött egyértelműen az van, hogy az emberiséget a kezdetektől fogva érdekli, hogy milyen lesz, amikor minden elpusztul, elenyészik, nincs tovább. Az apokalipszis-tudat mélyen bennünk van, mint a végső nagy para. A kereslet tehát megvan. És a kínálat is elég csinos.

Olvad az Antarktisz, mindenki féljen.

Emlékszünk még a Thom Yorke-rajzoló videóra? Megérkezett a méltó válaszcsapás. Egy MS Paint-guru ragadott billentyűzetet, hogy bizonyítson: nem csak Photoshoppal lehet.

Az egész úgy kezdődött, hogy elterjedt a hír, nagy anyagi gondban van a nyugati part egyik legfontosabb napilapjának számító San Francisco Chronicle. Tim O'Reilly hintette tehát el a pletykát, és a postjában meglehetősen komor jövőt, pontosabban jelent jósol a hírmédiának.

Az alapállítás persze jogos: a szabad piacon farkastövények uralkodnak. És jogos a kérdés is: vajon milyen vesztesége lehet a hírfogyasztóknak abból (ne feledjük, San Franscicóról beszélünk), ha netalántán bezárnának a helyi újságok szerkesztőségei?

If your local newspaper were to go out of business, would you miss it? What kinds of jobs that current newspapers do would go undone?

Az ügy kapcsán írt egy postot Dave Winer is. Az újságíró iskoláknak reformra van szükségük. Az újságírás már nem szakma, abban az értelemben, ahogyan egykoron gondoltak rá. Előbb-utóbb minden tanult ember újságíróvá válik, mondja Winer. És nem csak azért, mert ma már blogok millióiban írnak rendszeresen az emberek, és önkéntelenül is egyre jobb íráskészséggel rendelkeznek. Hanem például azért is, mert az újságíró, mint közvetítő a hírforrás és az olvasó között, már nem annyira érdekes. A forrás sokszor maga a termék, amit az olvasó, vagyis a fogyasztó vár. És a közvetítő szerepe egyre csekélyebb.

Persze az újságírásnak ma már komolyan számolnia kell a blogokkal, legalábbis a tengerentúlon. Az újdonságok, az érdekességek ott vannak a blogoszférában, csak ki kell tudni halászni onnan, és ezt nevezzük ma újságírásnak. Persze ez merész általánosítás, de azért nagyvonalakban mégiscsak így áll a helyzet.

Scoble még harsányabban fogalmaz:

The industry has NOT invested in its future. It is reaping the rewards of that.
How many future journalists are being trained for the online world?
I can tell you how many: zero.

És akkor persze finoman szólva is disszonáns a túloldal hervatag elképzelése önmagáról és a nagy ellenségről, az online újságírásról. És akkor még a civil újságírást nem is említettük.

Mindezekkel együtt nagy veszteség lenne nyilván, ha az SF Chronicle, vagy ad absurdum a New York Times például nem jelenne meg többet papíron. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy ettől jobb lenne a világnak. Csakhát a szabad piacon senkinek sincsenek elévülhetetlen előjogai. Mégha a minőségi jelző sokáig jól is hangzott.

Úgy tűnik, ezt a blogot teljesen elnémítja, hogy egy hete masszívan twitterezek. Nyilván lesz majd visszarendeződés. Addig is alapozás erre, magáncella meg erre.

A magyar sajtó szégyene, hogy hat év alatt nem sikerült kitalálnia egy normális rövidítést erre az eseményre. Az amerikaiak öt perc alatt megoldották a nine eleven-nel. Az MTI irányításával zajló nyelvkonzerválási hadjárat igazi sikere ez a nyelvi förmedvény. Hányinger ilyen alannyal kimondani bármilyen mondatot.

Ahogy haladunk előre az időben, az újságírásnak is egyre jobban kell tudnia adoptálnia az új webes technológiákat. Sőt, magát a gondolkodásmódot is. A programozó nem tud újságot írni, az újságíró meg programozni - tartja a régi mondás, amivel ma már nem kell feltétlenül egyetértenünk. Merthogy.

Merthogy egy jó hírszájt ma már legalább olyan erősen implementál térképes alkalmazásokat, sőt az ezekből készült mashupokat, mint ahogy régen megtanultak az újságírók leadet írni vagy keretes anyagokat gyártani.

Szóval az idők változnak, és ma már ott tartunk, hogy minden online újságíró legalább alapszinten ismeri a html-kódokat, de optimális esetben már táblázatokat és egyszerűbb grafikonokat is képes egymaga megszerkeszteni cikkéhez. Nem azért fontos ez elsősorban, mintha más nem tudná megcsinálni helyette. Persze, vannak az újságoknál "rendszergazdák", "technológiai emberek", akik megcsinálhatnák az újságírók helyett a táblázatokat, egyszerűbb grafikonokat, esetleg térképes mashupokat vagy a képszerkesztést.

De az újságírónak igenis előnyére válik, ha valamennyire ért ezekhez a dolgokhoz. Mégpedig azért, mert a cikkírást így már eleve úgy képzeli el, mint egy összetettebb feladatot annál, minthogy pusztán szöveget kell leírni egy szövegszerkesztőben. És ez növeli az írás értékét is. Mármint hogy hajlandó és képes is olyan eszközöket alkalmazni, melyek színesebbé, érthetőbbé, izgalmasabbá tehetik a puszta szöveget.

Egy magasabb szinten az sem elképzelhetetlen, hogy a jövőben jobban elterjed az, ami Amerikában is még csak gyerekcipőben jár: megjelenik a programozó-újságíró. Ők korunk reneszánsz emberei, akik sokkal értékesebbek lehetnek a szerkesztőségek számára, mint a programozók vagy az újságírók.

Ők adjnák azt a közös metszetet, amire az online újságírásnak mindig is szüksége volt. Honnan jönnek ők? Elsősorban bloggerek, akik blogolás közben maguktól tanulnak meg egyre bonyolultabb dolgokat leprogramozni, hogy szebbé tegyék blogjukat. S mindeközben íráskészségük is egyre javul.

Az Indexben is vannak olyan emberek, akik ugyanolyan könnyedséggel írnak cikket, mint amilyen könnyedséggel a html-szerkesztővel vagy épp a Photoshoppal bánnak. Az ilyen emberek nagyon értékesek lesznek a jövőben. Mondhatni ők a jövő újságírói. Csak még nem biztos, hogy tudnak róla.

A témában még:

• Web Focus Leads Newspapers to Hire Programmers for Editorial Staff
• Kék fény 2.0.

Nem tudom, hogy mi a bonyolultabb: minden alkalommal kibogózni az összekuszálódott szálakat, vagy megtanulni egyszer a helyes módját annak, hogy hogyan vezessük a szálakat úgy, hogy könnyű legyen kibontani őket a gombolyagból. Alapvetően vágyunk arra, hogy mi magunk is olyanok legyünk, akik egyre tudatosabban és ésszerűbben szervezik életüket, hogy mindent a hideg racionalitás vezéreljen, mert abban a hitben szeretünk élni, hogy az úgy jobb nekünk. Közben meg hagyjuk összegobózódni a szálakat megint, hogy (bosszankodva, érdelődve, izgatottan, kétségbeesetten) álljunk neki ismét rendbe tenni a dolgokat. Szétbontani a szálakat. Ha lehet egyáltalán, a semmi ágán...

Mi értelme kétszer vagy többször ugyanoda visszatérni? Annyi hely van a világon, ami érdekes, felfedezésre vár, újszerű élményekkel kecsegtet?
Ha visszatérünk egy korábban már bejárt környékre, azért tesszük, mert a felfedezés vágya helyett más célok vezetnek bennünket. Otthon lenni valahol - rendszerint az ember egy új helyen, egy új országban csak hosszabb idő után ismerkedik meg ezzel az érzéssel. De még ez sem fogható ahhoz, mikor visszatérünk a helyre, ahol már ismerjük a mozgást, ismerjük az utcákat, hogy hogyan működnek a dolgok.

A furlánok földje, s ezen belül is az Aquileia-Grado-Palmanova-Gorizia viszonylat ilyen a számunkra: ismerjük, s minél többször járunk ott, annál inkább úgy térünk vissza, mint második otthonunkba. A másik ilyen hely Belgium, közelebbről pedig Antwerpen.

Most ez a rész következik. Felfedezésektől, új élményektől mentes, szimpla hazatérés ismerős utcákra és helyekre. Nem is nyaralások ezek, inkább időtlen időtöltések... otthon.

Csalfa esély a változásra.

Nem mindig tudunk teljes mértékben azonosulni azzal a zenével, amit hallgatunk. Akkor miért hallgatjuk? Azért, mert a zenével többféleképpen is képesek vagyunk azonosulni.

Azonosulhatunk magával a ritmussal, a dallamokkal, az énekhanggal, és ugyanígy azonosulhatunk az adott dalok szövegével, élményvilágával, "mondanivalójával". A kettő szerencsés esetben összecseng, úgyhogy ekkor mondhatjuk: szeretem ezt a zenét.

A reggae-vel való kapcsolatunk ennél sokkal bonyolultabb. Már ott kezdődik az egész kétlelkűség dolog, hogy részünkről csak a roots reggae szerethető reggae, a népszerűbb, és táncolhatóbb dancehallt már nem annyira tudjuk befogadni.

Középen pedig az olyan elpopisított, popularizált reagge-előadók és dalaik állnak, amiket a világ leginkább Bob Marley tolmácsolásában ismer. Ez a híd közepe, a roots reggae és a dancehall két partja között.

Szóval csak a roots reggae. A roots reggae-t sem tudjuk teljes szívvel, teljes odaadással szeretni. Gyakori eleme ugyanis ezeknek a szerzeményeknek a rasztafári-élmény, sőt, politikai kinyilatkoztatás, amivel nem csak azért nem tudunk azonosulni, mert őseink nem Afrikából elhurcolt karibi rabszolgák voltak, hanem azért sem, mert egyszerűen mást és máshogyan gondolunk a világról. Más oldalon állunk, na.

Lehet-e szeretni egy olyan dalt, melynek ritmusa, zeneisége nagyon de nagyon tetszik nekünk, de egy sorával sem tudunk azonosulni? Lehet. Erőltetett párhuzam lenne idehozni a Wagnerrel kapcsolatos hasonló kétlelkűség-élményeket.

Közelebbi párhuzam ha a ska-rude boy-skinhead-dancehall problémakört vesszük.

A fentiek nekünk arra jelentelen bizonyítékot, hogy a zene maga alapvetően és elsősorban az értelmünk megkerülésével hat az érzelmeinkre. A dzsesszben ez egy kicsit felülíródni látszik ugyan, de alapvetően mégis igaz marad.

Richie Spice "Nine One One" vagy "Righteous Youths" című szerzeményeit akkor is meg tudom hallgatni bármikor és bárhol, ha tudom, hogy a dalszöveg nem nekem szól. Nagyon nem.

Ja, és van még a közkeletű tévképzet, hogy aki a reggae-t szereti, az tuti szív és raszta haja van, valamint piros-sárga-zöld minden ruhadarabja. Zenét hallgatni problémás.

• Roots reggae - sky.fm
• Tune-in - Tilos
• Roots - BigUpRadio

Alapvetően mindig is elégedetlenek voltunk a zenei videókkal. Olyanok mint az osztrák csokireklámok: mindig ugyanaz van, lassítva csobbanak a csokidarabok a masszába, fújja a lány haját a szél, és mindenki szexualitástól mentesen boldog.

A zeneipar is szereti eljátszani, hogy az előadóművészek csupán csokik, akiket le kell önteni az aktuálisan trendi számítógépes animációkkal és hopp, kész is a videóklip. Szerencsére azonban van internet, és még inkább szerencsére van egy csomó ember, aki ezt a csokireklám vonalat szintén rühelli, sőt, annyira rühelli, hogy egyre inkább szereti a jó videóklipeket. És akkor most itt az ideje, hogy megemlékezzünk az Antville videószekciójáról.

Régi kedvencünk, és hát ez az a hely a weben, ahol a jobb videóklipekbe belefut az ember. Legutóbb például a kétes nevű Eskju Divine svéd formáció "Hold On" című dalához készült videóba meredtünk bele. (A három svédről dióhéjban annyit, hogy ha nem lenne nagy víz Anglia és Svédország között, akkor most bizonyára valami Coldplay-jellegű ötlettelenségről dalolnának, de szerencsére a víz a helyén van, úgyhogy megtudhatjuk, milyen lett volna a Coldplay, ha egy kicsit kevésbé koncentrál a showbizre és egy kicsit többet a zenélésre.)



Jó, még annyit, hogy az Eskju is necces zenét játszik, és talán az idézett dal sem keltette volna fel érdeklődésünket, ha a videoklipje nem olyan, amilyen. És hát amilyen.

Jessica Laurén rendezte, akiről így ismeretlenül is biztosan állíthatjuk, hogy sokat tud a videoklip-készítésről, de még többet az animációkról. Egészen sajátos látásmódja van. Intuitív, és láthatóan óvja magát a sablonosságtól.

Az összeálló és lebomló épületek szabályos mozgását firkálják össze a repkedő fekete-fehér madarak. Az egész olyan mint egy kísérletezés, melybe belecsöppennek a valós élet emlékképei, és közben az egész takkra a zenére van írva. Mármint komponálva.

Hiába is magyarázgatjuk, ez egy jó videoklip és kész.

• Eskju Divine: "Hold On" (.mov)

A mai nappal (havazik éppen) végérvényesen eldőlt: el akarunk menekülni egy-két hétre innen. Az idei brainstorming során izgalmas, érdekes és nem feltétlenül kontinenshez szorosan kötődő versenyzők maradtak bent:

• Zöld-foki szigetek (a biztonsági játék, kicsit Afrika, kicsit Lost-fíling),
• Madagaszkár (az elsőre méregdrága paradicsom, dzsungelfelárral),
• Tadzsikisztán (a politikai térképek vakfoltja, picit Kína, picit SZU, picit veszély, picit Pamír-hegység).

Akinek bármelyik úticéllal kapcsolatban van bármi infója, tapasztalata, ossza meg velünk. Olcsó szállás, kiváló hátizsákos járkálási lehetőségek, kihagyhatatlan helyszínek és optimális  időjárási viszonyok. Szóval ha bármit tudtok e három úticélról, ami hasznos lehet egy low-budget utazáshoz, szóljatok, írjatok. On the road again...

Biztos velünk van a baj, de nekünk már a FutureMe is nagyon tetszett: vagyis a szolgáltatás, melynek segítségével magunknak vagy másoknak tudunk emailt küldeni a jövőbe. Például 10 évvel későbbi önmagunknak.

A FutureMe gyengéje, hogy az ember nem tartja meg 10 évig az emailcímét. De persze lehet, hogy mégis. Majd tíz év múlva elmeséljük, ha egyáltalán. Na mindegy.

És akkor itt van a másik nagyszerű ötlet: az anonim levélküldözgetés. Itt lehet írni egy ismeretlennek egy üzenetet, és cserébe megkapjuk egy ismeretlen üzenetét. Kiváló szórakozás. De tényleg.

Nos, nem maradtunk le róla, viszont kicsit késve számolunk be a történtekről. Elsőként az O'Reilly Factor vendége volt Colbert:

Majd a Colbert Report-ban volt vendég O'Reilly:

Az MSNBC meg elemzett:

Akárcsak O'Reilly:

Érdemes elolvasni egyébként a YouTube-videók kommentjeit. Az egyik legemlékezetesebb médiaesemény volt ez az utóbbi időkben. Még akkor is, ha mindenki egy kicsit keményebb ütközetre számított.

A tanulásnak legalább két fázisa van. Az egyik addig tart, amíg az ember megtanul úgy lefotózni dolgokat, ahogy szeretné. A második pedig amikor elkezdi egyre mélyebben belevinni témáiba a saját nézőpontját. Nicolai Grossman fotói vastagon a második szakaszban járnak.
Erre, erre és erre meg erre tovább. Blogja meg itt.

Nem hiszem, hogy van még ember, aki a Tront valaha is szülinapi ajándéknak adta. Persze az egészet csak a műkedvelők, és a gyermekkorukat furcsa világokba süllyedve (köszönet a filmgyártásnak), szóval furcsa világokba beleálmondva magukat... Az a baj, hogy nincs kedvem újraírni ezt a mondatot. A lényege annyi, hogy jó volt anno a Tron, gyerekként. Mondhatnám azt is így felnőtt fejjel, hogy sci-fi és a neofuturizmus egy érdekes kudarckísérlete.

Ma reggel, after the party, beleébredve valami vakítóan szürke szombatba, az a rémhír fogadott a nappaliban, hogy - idézem másodpercekkel későbbi elmorzsolt hangfoszlányaimat - nem működik a tévé.

Nem ez a meghökkentő persze, hanem hogy különösebben nem is idegesített a tény, hogy minden modern háztartás szentélye itt éppen mintha kitért volna a hitéből. (Szentélyhitetlenség? Szótárba vele.) Két pillanat alatt a notebook előtt teremtem és ellenőriztem, hogy a fekete mágia nem fertőzte-e meg a konkurenciát: az internetes világhálós portáldzsungel vizuális megjelenítésére alkalmas - átlagosan 2 óra önálló lélegzésre képes - készüléket. De nem. Áramolnak a bitek, gonosz szellemeknek nyoma sincs. És ebben a pillanatban meg is feledkeztem a kimúlt tévéről.

A bulik utáni ébredések első, második - esetünkben éppen - harmadik legfontosabb teendője az étkezés azonnali megkezdése. Még nem voltam teljesen magamnál, és nyilván valami kósza New York-i emlékkép mondatta ki velem, hogy menjünk, gyorsan kapjunk be valamit valahol.

Csakhát szerény hazánkban a gyorsétterem-kultúrának csak a legalsó egyötöde jutott. A felső, s hitem szerint jobbik négyötöde egyelőre nem meri betenni a lábát ide. A magyar web jelenlegi állapotát is jól tükrözi, hogy a - mindezek ellenére is lelkes - éhes ember az est.hu-ra kattint.

Itt futottam össze a Speedy Burritosszal. (Megdöbbentően kendőzetlen píárcikk, senki ne olvassa el.) Oké, próbáljuk meg. Közben a Google segítségével kiderült, hogy ervinék is arra jártak a napokban, és meglehetősen közepesnek találták. Mindeközben egyre gyakrabban jutottak eszembe a manhattani burritótúráink. Úgyhogy nem volt választás.

All right, give me room. Here we go.

Maga az étterem meglehetősen - khm - érdekes atmoszférával van megverve. Mintha egy görög tavernát színeztek volna át mexikóira. (Mit mexikóira, fridakalósra!) A kaja viszonylag drága volt (asszem az elvitel miatti csomagolásba volt beépítve az előállítási költség), viszont szerencsére nem a kommercializált texmex ízvarázst szórják a cuccokra: a babpüré friss, a guacamole szintén. A burritójukat mondjuk egy elsőgenerációs manhattani latino étteremdolgozó megmosolyogná, de azért éppen nem lehetett rámondani, hogy nem volt finom.

Ezzel zárjuk a nagy havazás és lehűlés előtti utolsó szombatról tudósításunkat. A semmi ágán... 

Kezdjük a korábbival: a hvg.hu redizájnja egybeesik a print lap megújlásával. Általánosságban egy-két dolog: hangsúlyosabbak lettek a címek a címlapon, ami mindenképp szerencsés fejlemény, miként az is, hogy a rovatmenüt is betették vízszintbe (na végre), és sokkal hangsúlyosabb, áttekinthetőbb a szolgáltatás-dobozsor is a jobb oldalon.

Ami viszont ultraciki, az a sorkizárt szöveg a cikkoldalon, az elbénázott, Firefox alatt kifejezetten suta keretes anyagok. Nem mertek drasztikusabban növelni a kenyérszöveg betűméretén, és megmagyarázhatatlan okból a "+" jeles ikont két külön funkcióra is használják. Az egyik a cikkek melett jelenik meg (miért?), a másik a betűméret állítására szolgál.

A fejléc egy ortomba csíkos háttérrel egyből elveszi a kedvét az esztétikai/dizájn paraméterekre beállított szemnek.

Redizájnolt az origo is. Ők is a fontolva haladás taktikáját választották. Színvilágban erőteljesen eltolódott a hangsúly a fehér felé (dícséretes), és úgy en bloc az egész új felfogás érezhetően a Yahoo nyitóoldalára hajaz.

Ebből pedig már sejthető, hogy szépen ajaxosan, full oldalletöltés nélkül lehet vezetőanyagok közt válogatni, valamint kiemeltebb, fontosabb helyre került új keresőjük, az OK.hu. Megjelent az iWiW is a címlapon, s bár ez finom szinergiára enged(ne) következtetni, valószínűleg nem lesz komlyabb folytatása ezeknek a kísérleteknek.

A cikkoldalon nőtt a betűméret (jó), de nem eléggé (nem annyira jó). A cikkek alatt képes egyéb cikkajánló van (mellőzi a folkszonómiát, relevanciát), ami nem olyan jó. S valami érthetetlen oknál fogva a cikkoldalon ha felnézünk az oldal tetejére, még a régi dizájnra hajazó menürendszert látjuk. Ki érti? A menük egy kicsit össze lettek baszva. Nincs kitalálva, végigvezetve minden oldalon.

Ez a dizájn továbbra is csak a cikkoldalra akarja bevinni az olvasót, és ott magára hagyja. Szép magyar webdizájn hagyományok ezek. Illene szakítani velük.

A címlapra visszaklikkelve a bal oldali menüsorban botrányos a hoverre megnyíló egymondatos magyarázó szöveg. Viszont üdvözlendő, hogy - miként a hvg.hu-nál - az rss-csatornák kiemelt helyre kerültek.

Bár mindkét redizájn egyértelműen biztonsági játék, mégis, fontos lépések ezek, mert látszik, hogy azért alapvető szinten mindkét szerkesztőségben észlelik, hogy a világ milyen irányba tart. Próbálnak is csipegetni a hagyományaiban és szokásaiban is teljesen más alapokon nyugvó amerikai hírszájtktól.

A hvg.hu nagyon helyesen a címlap redizájnját a "kevés cikkünk van, azt kell jól megjeleníteni" szellemében képzelte el, míg az origo "tele vagyunk cikkekkel meg hírekkel, plusz egy csomó szolgáltatással" szellemében indult el a Yahoo-féle "mindent bele" portálosodás felé.

A megfontolt lépés politikája csak akkor sikeres, ha kitartóan folytatják: ha mindkét hírszájt legalább évente, másfél évente redizájnol, és következetesen tartja magát a most megálmodott irányba, akkor egy egyre jobb és egyre haszálhatóbb környezetben lehet majd a magyar weben híreket olvasni.

Ha csak ad hoc az egész, akkor sajnáljuk.

A hvg.hu-nak jár még egy nagy jó pont, amiért immár megengedi, hogy hozzászóljanak a felhasználók a cikkekhez (blogoszféra-hatás). Az origo sajnos továbbra is nettó portálként gondol magára, és a felhasználótól nyilván azt várja, hogy valamelyik kapcsolódó szolgáltatásában fejtsen ki aktivitást. Náluk a szavazógép a csúcs eszköz, a szuperfegyver, ami miatt kötődni fognak szerintük az olvasók a címlaphoz.

Kicsit cinikusak vagyunk akkor, amikor azt feltételezzük, hogy egy kvetkezetes, a jövőre, a következő redizájnra is gondoló elképzelés áll a két redizájn mögött. De menthetetlen optimisták vagyunk. Sőt, egészen odáig merészkedünk, hogy kimondjuk: bizonyára legközelebb a betűméret, letter-spacing, betűszín, szövegkörnyezet, linkhover, kiemelt szövegrészlet megválasztásakor már az olvashatósági szempontok is számítani fognak. (Ilyen betűméret állítgató gombokkal nem lehet letudni a usabilityt. És a usability nem esztétikum kérdése. Főleg nem egyéni ízlés kérdése. Szövegértési tesztek, próbálgatás, olvasás gyorsaságának mérése - ilyeneknek kéne végre megtörténnie. Tényleg naívak volnánk, kezit csókolom.)

Na jól van. Ízlelgesse mindenki. Mi meg megisszuk az első kávénkat.

Megfigyeltétek már? Az amerikai híradásokban naponta jelennek meg elképesztő történetek. Mint például ez itt. Szűkebb környezetünkből, Európából azonban sokkal kevesebb. Annak ellenére, hogy mi többen vagyunk, vagyis egy véletlenszerűen kiválasztott amerikai állampolgárral elvileg kevesebb "elképesztő" sztori történhetne meg mint egy európaival. Pláne ázsiaival.

Akkor mégis miért az amerikaiakkal történnek meg inkább ezek a furcsa történetek.

Első válasz: azért, mert az európai sajtó, és eleve Európa közös nyelve - bárhogy is szépítjük, finomítjuk - az angol. S mivel az angolszász országok messze legnagyobbika az USA, érthető, hogy az ott történt dolgok érnek el leghamarabb hozzánk külföldről. Ugyan, hány európai újságíró vagy hírügynökségi munkatársa követi a svéd, portugál vagy akár német (!) médiát (politikaitól a bulvárig) napi rendszerességgel?

Második magyarázat: az amerikai média sok tekintetben nyíltabb, kevésbé prűdebb, olajozottabban működő mint Európa. Biztosra vesszük, hogy Magyarországon is több "fura" sztori létezik mint ahányról a magyar sajtó beszámol. Amerikában mindent megír a média, és könnyebben kerülnek fel a lokális hírek az országos médiába, s onnan a világsajtóba.

Harmadik magyarázat: ne feledjük, az internet amerikai találmány. Az internet nyelve - még inkább mint a médiáé - az angol. Az angol webtartalmak könnyedén olvasóra lelnek a világ minden pontján. A többi nyelv zárvány a weben is.

Negyedik magyarázat: szerintetek?

Mármint menyibe kerülne, ha nem kellene két éves előfizetést is kötni a Cingularral. A Consumerist szerint - pontosabban a CenterNetworks szerint - 1936 dollár az ára (~376 ezer HUF). Abból már majdnem kijön egy MacBook Pro. TerraLOL. Elnézve az Apple magyarországi árait, nem elképzelhetetlen, hogy a húszéves T-Online előfizetés nélkül az iPhone ára nálunk valahol 400 ezer fölött lesz. Súlyos elszegényedés vár a macianokra.

Elképesztően fondorlatos találmányai vannak az online hírszájtoknak. Az egyik szörnyeteg, melyet megszületése óta utálok, az a külön oldalakra bontott cikk. Tudjátok, amikor a cikk első flekkje után a "következő oldalra" kell kattintani, hogy elérjétek a cikk folytatását. Onnan meg mégtovább, ha a cikk harmadik, ém még nem befejező részét akarjátok elolvasni.

Nem vagyunk naívak, tudjuk, hogy a cikkek oldalakra törése nem azért alakult ki, hogy "az olvasó ne únja el magát egy hosszú cikk láttán", hiszen ennek orvoslására mindjárt két kiváló megoldás is van: 1. közcímeket kell adni. 2. nem kell kilométer hosszú cikkeket írni a webre, mert a kutya sem olvassa el. Megértem a lényeget, és továbbkattintok. Fel sem merülhet bárkiben is, hogy a világító monitor előtt, ráadásul hatalmas villogó banerek kereszttüzében fogok elmélyülni a 6-os verdanákkal kiírt szövegtengerekben.

A webes tartalomfogyazstás a mi olvasatunkban arról szól, hogy: a tárgyra térni, leírni a lényeget és elköszönni. Esetleg folytatásokban megírni, ha olyan fontos, hogy nem lehet 2 flekkben megfogalmazni.

A cikkek oldalakra törése persze nem a fenti jelenségek nem ismerete miatt született meg. Hanem azért, hogy egy cikkből még több oldalletöltést sajtoljanak ki. Pontosabban a felhasználót rávegyék arra, hogy egyetlen cikk elolvasása közben is kattintson, mert abból lesz az oldalletöltés, amabból meg a klassz statisztika és a reklámbevétel.

Ha valaki így akar ügyeskedni, az jobban jár, ha képgalériákkal szórja tele a cikkét. Minden egyes megnyitott galériaoldal egy oldalletöltés, és ott ráadásul még értelme is van (oldalletöltődés-optimalizálás) a külön oldalakra bontásnak.

Jó, azért mindenre van megoldás: ha lapozgatós cikkhez érünk, azonnal nyomjuk meg a nyomtatási kép gombot, és ha szerencsénk van, hirdetésmentesen, egybe olvashatjuk végig a terjengős cikket.

A blogoknál picit más a helyzet. Ott le van szarva az oldalletöltés. Inkább azért teszik be a "tovább" linket sokan a postokhoz, hogy a túl hosszúra nyúlt szöveg, ne nyomja le teljesen "hajtás alá" az időben korábbi bejegyzéseket.

Én sem szeretem a Webisztánon betenni posthoz az "olvasok tovább" linket. Az ok, amiért néha mégis, mert képtelen vagyok röviden fogalmazni. Vagyis saját pongyolaságom jele a "tovább" link bebiggyesztése. Fel sem merül bennem, hogy csacska hazugságokkal megkíséreljek érvelni létjogosultsága mellett. Mert az nincsen neki.

Orosz kollégával épp a napokban jutottunk egyetértésre egy szülinapi buli félhomályában, egy darab búzasör és egy pohár veresbor társaságában, hogy blogolni bizony nem időtálló elfoglaltság. Bár, ki tudja.

Lehet mostmár ugye könyvekbe gyömöszölni a postokat, és odaadni szeretteinknek, mint egy fontos, arra érdemes művet. Közben meg valójában persze ez az örök jelen, miként az internet is. Miként erről korábban már írtunk, a halott linkek kapcsán.

Ugyanakkor vannak érdemei a blogoknak, idehaza is, amik lehet hogy nem olyan nyilvánvalóak, de mégis létezők. Az egyik, hogy a közhiedelemmel ellentétben az újságírók igenis olvasnak blogokat, és ha sokszor nagyon közvetett is a hatás, mégis, befolyással vannak a blogok a fősodorba tartozó médiumokra, meg az ott dolgozókra.

A média korábban szerette magát érinthetetlennek hinni: egyirányú kommunikáció folyt, amibe maximum a gondosan kiválogatott olvasói levelek közlése jelentet ellenpontot. Ma viszont azt látjuk - persze sokkal erősebben Amerikában, de azért valamennyire idehaza is - hogy a blogok jelentik azt a feedbacket a média számára, ami konkrétan és erőteljesen képes megjeleníteni a civil véleményt.

Példák sorát lehetne említeni, mikor amerikai blogokban megjelent erőteljes kritikus vélemények hatására változtatott egy vállalat aktuális fejlesztésén, kommunikációján, satöbbi. Néha kifejezetten ellenkommunikációs kampányok indulnak, kényszerhelyzetbe hozva az érintett cégeket.

Nem azt akarjuk itt mondani, hogy a blogoknak, főként idehaza, valami elementáris, forradalmi hatása lenne a médiára, de azt igen, hogy a média lassan megtanulja, hogy együtt kell élnie ezzel a folyamatos visszacsatolással. Idehaza ritkán alakul ki a blogoszférában olyan erőteljes mém, mely komoly visszahatással van a médiára, a médiában megjelent adott tartalmakra. De azért ilyenre is van példa. Mégha ez sokszor nem is válik nyilvánvalóvá.

A hangsúly azon van: az újságírók igenis követik az őket érintő témákkal foglalkozó blogokat. Hiába játszák el sokszor, hogy ők azt se tudják, mi az a blog. Ne higgyünk ezeknek az elitista mellébeszéléseknek.

A média egyes részei próbálnak közeledni a blogokhoz, mások határozottan távoltartják magukat. Előbbiek furcsa kettős szerepben találják magukat, s sokszor kénytelenek belül emészteni magukat emiatt a kettős helyzet miatt.

A másik oldal következetes, határozott, elutasító. Ők lassan, de biztosan megindultak a lejtőn. Továbbra is az elefántcsonttoronyból, szerkesztők önkénye és értékítélete, elképzelése által fontos anyagok publikálásában hisznek.

Valószínűleg nem csinál hülyeséget például a New York Times, mikor - legalábbis a technológiai témákban - kifejezetten úttörő, up-to-date témákkal és feldolgozással előzi be a komplett tech blogoszférát, s emellett továbbra is elkötelezett a "minőségi újságírás" mellett.

Megértették az üzenetet, és megértették azt is, hogyan élhet együtt eredeti filozófijuk, felfogásuk ezzel az új világgal. Ha már itt tartunk, a technológiai újságírás mint olyan, gyakorlatilag felörlődött. Szinte teljes mértékben átvette szerepét a tech blogoszféra.

Miért történt ez meg? A techblogok gyorsabban reagálnak, az apróságokról is írnak, nem törekednek arra állandóan, hogy valami nagy összefüggésekre rámutató gigahosszú "cikkekben" mutassanak be egy témát. A technológia olyan gyorsan változik, annyi a történés és a "hír", hogy ezeket gyakorlatilag száz százalékban azonnal feldolgozzák a techblogok.

A politikai újságírás valószínűleg sokkal erősebb hagyományokkal, és sokkal biztosabb alapokkal rendelkezik: a politikai blogok itt inkább erőteljes feedbackkekkel formálják a véleményformálók véleményét.

Amerikában látszik ez viszonylag tisztán: ami a nagy politikai blogokon, bloghálózatokon megjelenik, az komoly visszahatással tud lenni a hivatalos politikai újságírásra. A gazdasági/pénzügyi újságírás meg a kettő közt van félúton.

Nem, ez a post nem fog nagy konlúziókra kifutni. Annyi van, hogy fontosnak tartjuk újra és újra hangsúlyozni a blogok szerepét és hatását. Vatevör.

Semmilyen dotkomlufi nem fog ezen változtatni.

Akkor most rossz a hivatalos médiának? Elkurvult a világ? Ah, vagy inkább csak megtalálta igazi helyét a média. Mégha mások is kényszerítették ki. Véget ért a média cinizmusának kora.

A Colbert Report, mint e blog olvasói azt nagyon jól tudják, a FoxNewson látható O'Reilly Factor egyfajta paródiájaként jött létre tavaly. Még a december 20-ai adásban ment el Colbert a híres politikusneveldébe, a Kennedy School of Governmentbe.

Majd ott meg is jegyezte, hogy illenék végre lecserélni a Kennedy-portrét O'Reillyéra, mivel a kérlelhettelen beszólásairól híres jobboldali foxnewsos műsorvezető is ott végzett. És hát ő egy igaz ember, nem úgy mint a gaz Kennedy.

Nem ez a lényeg, hanem hogy a Harvard Crimson című lap szerint elképzelhető, hogy összejön végre a nagy találkozó: O'Reilly elmegy a Colbert Report-ba. A legújabbkori amerikai politikai talkshow-történelem legnagyobb eseménye lenne ez. Jó, mondjuk egyikük sem erősítette meg a híresztelést. De akkor is.

Ahogy jövünk ki a karácsonyi vásárlási lázból, úgy érkeznek az amerikai tudósok felmérései, melyek a vásárlói szokásokat, sőt, a vásárló agyát is vizslatják. Például azt, hogy agyunk különböző felében villan fel a lámpa, ha az ajándék megpillantásáról, avagy: az ajándék árcédulájának megpillantásáról van szó. Jó, nem történt semmi ezzel a kutatással: megmagyarázták azt, amit mindig is tudtunk. Az ember érzelemmel támad az ajándék felé, ám értelemmel fizet a kasszánál. Vagy nem. Izgatottan várjuk a brit tudósok ellenkutatásának eredményeit.

The results can explain the growing tendency of consumers to overspend when purchasing items with credit cards instead of cash, because consumers do not immediately pay for items charged to credit cards and the "pain" of the potential loss is minimized.

Őszintén szólva, ebben sincs valami nagy újdonság. Egyértelmű, hogy amikor az embernél csak papírpénz van, kétszer is átszámolja, hogy akkor most ebből hány lélegeztetőgép is jött volna ki, ha nem lenne most ennyire embertelenül önző, és nem cipelné haza ezt a tévét.

A kártyás fizetésnél meg az ember csak nagyvonalakban oszt-szoroz. Kábére ne bukjam a hónapot, és rendben vagyunk. Persze azért nem árt stimulálni azt a másik lámpát is, ami a túléléshez lett becsavarva.

Szóval nyilván az amerikai protestáns etika, ami újkori formájában például a szorgalmas kupongyűjtési őrületben manifesztálódik, rejt magában valami mélyen evolucionalista vonást: a túlélés érdekében raktározunk, nézzük az olcsóbb termékeket, keressük a házi kasszánkat legkevésbé megrengető vásárlási lehetőségeket.

Ugyanakkor sose felejtsük el, hogy a protestáns etika még Amerikában is csak mítosz.

Itt a Software for Starving Students 2007-es kiadása. Az ingyenes pakkban ezek vannak:
 
7-Zip Ant Renamer Audacity Blender BZFlag Celestia ClamWin DeepBurner Free Dia Enigma Eraser Exact Audio Copy FileZilla Firefox Freeciv Gaim GIMPShop GLtron GNU Chess Icebreaker Inkscape Juice Receiver KeePass MozBackup NVU OpenOffice.org Paint.NET PDFCreator Portable Apps POV-Ray PuTTY SolarWolf Spybot S&D Stellarium SuperTux The GIMP Toolkit Thunderbird Tortoise SVN Tux Paint Tux Racer Tux Typing 2 VLC WinDirStat Wink winLAME WinSCP XAMPP µTorrent

Nem árt mindenkinek otthonra egy példány. Sosem lehet tudni, mikor van szükség egy ingyenes túlélőcsomagra.